2024. április 26., péntek
ENNIVAL(L)Ó

Böjtbe hajló zsigárdi siska, avagy a szalagos fánk (-barátság) titka

Ételek és életek, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A mindennapi életünk ízeihez, receptjeihez, illa(na)taihoz tartozik egy-egy (sors)történet. Ebben a rovatban a magaméit írom le, remélve, hogy ezekben a sztorikban az Olvasó is megtalálja majd (a) magá(é)t. Recept is lesz, lehet utánunk csinálni – sütni, főzni, enni: lenni.

Zárul egy szép, hosszú farsangi időszak. Közösségi mulatságok, családi, baráti perec- és fánksütések, a hangulat-kavalkádból váltunk át a böjti elcsendesedésre.

Azért még engedjünk meg magunknak egy szolid siska-, vagyis fánkreceptet, ahogy az előző Ennival(l)óban ígértem, a Felvidékről.

Leírás az eredeti Zsigárdi siska fánkról:

,,A lányok, fiatalasszonyok húshagyó kedden maskaraváróként siskát, fánkot sütöttek. Ehhez tartozott egy vidám mondóka, mert a jószomszédok, barátnők kóstolót vittek egymásnak a szalagos siskából, ropogós fánkból: »Cseréljük a siskát, várjuk a Miskát! Megsűt má’ a siska, gyühet má’ a Miska!«

S hogy mitől lett szalagos a siska? A jó siskatészta 1 kg finomlisztből, 2 tojássárgájából, 2 dkg élesztőből, pici sóból és annyi langyos tejből készült, hogy a tészta se túl kemény, se túl lágy ne legyen. Meleg helyre állították, kosárruhával letakarták és megvárták, hogy jól kikeljen. Ekkor kiszaggatták és forró bő zsírban sütötték ki. Amikor a siska egyik fele megsült, megfordították és a két fordítás közötti csík volt a szalag. Az a siska volt szalagos, amelyet addig dagasztottak, még tiszta nem maradt a kéz a kovásztól. A kész siskát bőven megporcukrozták és lekvárral ették. Volt olyan, aki a lekvárt is belesütötte a siskába.”

Forrásunktól, Kovács Mária, helyi ételsajátosságokat tartalmazó receptes könyvéből azt is megtudtuk, a sima fánk receptje egyszerűbb:

,,Leütöttek 2-3 tojást és annyi lisztet tettek hozzá, hogy sodorható legyen. Egy késhegynyi sót adtak hozzá. Sarkantyúval (derelyemetélővel) szalagokra vágták, középen is felhasogatták a darabokat, egyik végét áthúzták a középső vágáson, így érdekes formát kaptak. Bő forró zsírban sütötték és bőségesen meghintették porcukorral.”

Felvidéken nagy szívvel sütnek és főznek. Ezt abból (is!) tudom, hogy hosszú éveken át nyaranként volt alkalmam élvezni a zsigárdiak vendégszeretetét. Doroszló és ez a felvidéki magyar falu testvértelepülési kapcsolatot ápol. Amint tavaszodni kezd, eszembe jutnak az ottani nyár eleji élmények is. A Zsigárdi Napok rendezvénysorozat keretében többször volt alkalmunk például a falu neves szülöttéről, Kaszás Attila színművészről elnevezett Tájház udvarán táncházi mulatsággal, nótázással múlatni az időt. Megjegyzem, nem kis derültségünkre, ott neveztek el „bűvésznőnek” is, a nagy zenebona, hangzavar közepette elértették ugyanis a művésznő jelzőt, amivel a bemutatkozásnál illettek engem a házigazdák.

És akkor még nem is szóltam a családias vendégszeretetről, amelyet a házaknál való elszállásolás során tapasztaltunk meg. Én kezdettől fogva Kovács Mária nyugalmazott tanítónőnél kaptam helyet, és mondhatom, életre szóló barátságot kötöttünk, családilag is. A vendégszeretetet a doroszlóiak igyekeznek évente viszonozni, amikor a zsigárdiak ellátogatnak a helyi Szüretbálba. Ezek, a hosszú esztendők során kialakult, személyes kapcsolatok, kötődések jelentik az alapját a közösségi együttléteknek, találkozásoknak is. Így lehet és így érdemes: őszinte, mélységekig fejlődő emberi odafigyeléssel, viszonyulásokkal.

Ezt a külhoni testvériességet élhettem meg az ugyancsak nagyon kedves, másik felvidéki, somorjai baráttal, Végh Koncz Csillával, akivel egy itteni közművelődési képzés során kötöttünk szintén, azt hiszem, örök barátságot. Csilláék családilag egy remek közösségi helyet, teret működtetnek Mozi Club néven. Egyszer volt alkalmam ott bemutatni a könyvemet. Felejthetetlen emlék az a jelen-lét, amellyel ott együtt voltunk a közönséggel, az (új!) barátokkal, szervezőkkel.

Nagyon büszke vagyok Csilla barátnőmre, immár ő is publikál, írt egy nagyszerű nemzedéki regényt, Mélymerülők címmel, továbbá legutóbb egy mesekönyvet, amelynek címe: Emerencia, a jó boszorkány. Mindkét művet jó(boszi) szívvel ajánlom a nagybetűs Olvasó figyelmébe.

A mesekönyv egyebek mellett így vall Emerencia kilétéről:

,,Emerencia boszorkány volt, mert értett az állatok és virágok nyelvén. Továbbá azért is, mert kezével színezni tudta a virágokat, szemével úgy tudott nézni, hogy rögvest megolvasztotta a szíveket. Nagyon finomakat tudott sütni, és receptjeinek titkos összetevője is boszorkányság volt, azaz varázslat…”

Ilyennek, hétköznapi bűbájnak minősül a mi barátságunk is, amely időt és távolságot képes áthidalni. Mindenesetre ideje van már egy személyes találkozásnak. Talán hamarosan meghozza az élet…, de addig is, az Olvasóknak, továbbá Zsigárdra és Somorjára ezúton küldöm egy mennyei töpörtyűs pogácsa receptjét, amely a doroszlói örökbarát, szintén varázsos konyhájából való:

Töpörtyűs pogácsa

Hozzávalók: 1 kg liszt, 10 dkg zsír, 10 dkg tejföl, 2 tk. só, 2 dl tej, 1 tk. cukor, 5 dkg élesztő, 2 tojás, ½ kg darált töpörtyű, só és bors a töpörtyűhöz ízlés szerint.

Elkészítése: Összegyúrjuk a hozzávalókat, a töpörtyű kivételével. Dagasztás után vékonyra nyújtjuk, majd megkenjük a darált, tetszés szerint sóval, borssal ízesített töpörtyűvel. Fölcsavarjuk, és felébe, egymásra hajtva 40 percig pihentetjük. Ezután ismét kinyújtjuk, majd felcsavarjuk, és pihentetjük. Ezt a műveletet háromszor ismételjük. Végül a tésztát 1,5 cm vastagságúra kinyújtva kis pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk, tojással megkenjük, és 200 fokon kb. 20 percig sütjük.

És barátságban együtt mind megesszük!