Csodavárás

Valamikor régen egy csapzott hajú kislány ücsörgött az ágyban álmos, de csillogó szemmel. Várta a csodát! Párnája alatt rajzot rejtegetett, suttogva mormolgatott maga elé egy verset, melynek szépen kell szólnia éjjel, mikor betoppan a nagyszakállú, jóságos Mikulás. Még morfondírozott egy ideig azon, hogyan bírják majd erővel a szarvasok, ha olyan nagy sebességgel szántják keresztül-kasul az éjszakai égboltot, sikerül-e időben odaérni mindenhova, sikerül-e időben megérkezni ide is, hogyan tud majd beférkőzni a háztömb lapos tetejének apró szellőzőnyílásain a pocakos, öreg bácsi, hogyan fogja majd beszuszakolni nagy zsákját, fáj-e majd a lába, nem lesz-e éhes? Majd elaludt a lányka, ismét elmúlt egy varázslatos éjszaka úgy, hogy nem sikerült meglesni a nagyszakállút. De a gondosan megtisztított csizmácskákból előbukkanó finomságok azonnal orvosolták a találkozás elmulasztása felett érzett csalódottságot, és a rajz sem volt már ott a párna alatt: a csoda újból megtörtént…

Aztán elfelejtettem ezt a kislányt. Eltűnt a varázslat a zajban, haragos szavakban, durva léptekben, szétmállott az alkoholgőzben, elhamvadt a cigarettafüstben, elfújta a hideg, késő őszi szél. Magamra vontam vastag jégpáncélom és cammogtam a mókuskerék-versenyben hosszú éveken át.

Majd egy angyal szállt le hozzám az égből. Elhozta a tiszta fényt. A csoda kiáramlott lényéből és átölelt engem szorosan.

Majd leszállt hozzám még egy angyal. Az őszinte örömöt és a soha nem múló szeretni és megérteni akarást ajándékozta nekem.

Itt ülök most, álmosan, fáradtan, de jégpáncél nélkül, csillogó szemmel.

Olvasok egy régi történetet a jó öreg Miklós püspökről, aki mindig csak ad. Ad az éhezőknek, ad a szűkölködőknek, ad a bajban levőknek. Két csodavárástól csillogó szempár lesi szavaim nyomán a sötét égboltot, szívük most nyitva van, befogadja a fényt.

Nem tudom, emlékeznek-e majd ezekre a pillanatokra, nem tudom, akarnak-e majd adni, segíteni. Észreveszik-e majd azt, aki bajban van? Eszükbe jutnak-e majd szép szavak, marad-e bennük fény, melegség? Nem tudom megállíthatom-e az időt, felfoghatom-e a körülöttük formálódó, vastagodó jégpáncélt. Nem tudom, megértik-e, hogy a belőlük sugárzó melegségnek és fénynek nem kell eltűnnie.

Ez a két angyalka megmutatta nekem, hogy nem a világ változott. Én változtam, amikor angyalkából emberré váltam és már nem érdekelt semmilyen varázslat, az igazi fényt elnyomta a hamis csillogás, elfelejtettem, hogy én is azért érkeztem, hogy jobbá tegyem a világot. Hogyan hálálhatom meg ennek a két kicsi angyalkának, hogy mindennap mutatja nekem a helyes utat?

Kiabálunk, mutogatunk, ördögöt kiáltunk, a markunkat szorosra zárjuk, ütjük-verjük a világot, ütjük-verjük egymást, minden bajunkért az árnyakat okoljuk, magunkkal foglalkozunk, eközben éppen csak saját magunkat nem látjuk. Nem tudjuk és nem is akarjuk tudni másnak örömét, gondját, pörgünk, csak pörgünk magunk körül, mint kutya, aki a saját farkát vadássza, süttetjük az arcunkat a kirakatok fényében, az üzletek tartalmát az angyalkák elé szórjuk, beburkolózunk hideg jégpáncélunkba és elalszunk bódultan, fénytelenül, üresen...

Aki figyelt, ahhoz éjszaka ellátogatott a Mikulás. Bőséggel mérte ajándékait: jó szándékot, együttérzést, tenni akarást. Felrajzolta az égre az irgalom útját, hozott szeretetet, egészséget, megbékélést. Kinyitotta a lelkek kapuját, melyen át hamarosan befogadhatunk egy még nagyobb csodát.

Ha figyelmesek vagyunk, minden éjjel láthatunk egy fényes csillagot. Angyalkák ők, akik leszállnak hozzánk, vagy már visszarepültek hazájukba, az égre.

Vigyáznak ránk, hogy ne tévedjünk el, és ne féljük a sötétben.