2022. december 5., hétfő

Okos gyerekek

Dicsekszenek az ismerősök az unokáikkal, hol az ügyességükkel, hol az okosságukkal; nem is mindig elválasztható a kettő egymástól. Megvan az emberben az igény a sikerélményre, és az is ide sorolható, ha az utódok hozzák számára. A kisgyerek nyilván nem is értékeli olyan mértékben saját eredményeit, mint a tapasztalt nagyszülő, aki könnyedén elhiszi, hogy neki is van érdeme leszármazottjának a sikereiben, vagy öröklés által (bár ez nem érdem), vagy a nevelése eredményeként. Bár egyre kevesebb az alkalom vagy a szándék terelgetni az unokákat. Pedig mennyi jóból maradnak ki mindketten.

Évekkel ezelőtt jegyezte meg valaki, hogy „hallod, ezek a gyerekek sokkal okosabbak, mint mi voltunk annak idején”. Igaz lehet a megállapítása, hiszen óriási mennyiségű élmény zuhan rájuk, nem panaszkodhatnak ingerszegénységre, unalomra: az iskola, a tévé és az internet szinte korlátlan mennyiségű „anyagot” kínál számukra. A felnőtt meg elképed, hogy „honnan tud ilyeneket a gyerek?”. Pedig alighanem csak úgy vagyunk az ő képességeivel, szellemi kapacitásával, mint a fizikumával: kicsi, gyenge, bizonyosan az esze is ilyen, tehát óvni kell. Gügyögünk, hogy gagyogjon. Néhány év múltán meg tágra nyílt szemekkel hallgatjuk, hogy az idegen környezetbe került óvodás pár hónap múltán társalog a barátjával, csakhamar annyit tud a másik nyelven, amennyit felnőttként csak évek alatt képes elsajátítani, akkor is akcentussal. Persze ő nem tudatosan, leckeként tanulja a nyelvet, hanem „magába szívja”. Valahol már meséltem, hogy a temesvári származású alkalmi német ismerősömhöz – aki családostul ki is költözött Németországba, amikor a „Kárpátok Géniusza” pénzt kapott értük – magyarul szóltam, mivel azt hallottam róla, hogy ért egy keveset ezen a nyelven, ő pedig válaszolt. Elbeszélgettünk egymással, a lánya pedig ugyanolyan tágra nyílt szemekkel nézett rá, mint a nagyszülők az unokákra, mivel sosem hallott tőle magyar szót. Hol s mikor tanulta? A temesvári utcán a gyerekektől több mint fél évszázaddal korábban.

Shutterstock
Shutterstock

Az ismerősök némelyike azzal dicsekszik, hogy ötéves unokája jól olvas, „valahogy magától megtanulta”, a kisiskolás pedig tucatszámra falja a könyveket. Pedig senki sem ösztökélte őket olvasásra. Vagy éppen azért? Alighanem csak látták a környezetükben, és gondolták, hogy ez jó dolog lehet. A meséből pedig meg is győződtek csodás hatásáról. Elismerem, képesség is kell hozzá. Unatkozni fognak az iskolában, mert túl jók? Dehogy, majd olvasnak. Eközben azt halljuk, hogy a gyerekek (no meg a felnőttek) keveset olvasnak, sőt, egyetemi tanár említette, hogy helyenként gond van hallgatóinak az olvasástudásával.

A mentegetések sorának a végéig el sem látunk: „megváltoztak az olvasói szokások”. Olyan közömbös a kijelentés, mintha azt mondanánk: reggel lett. Nem tehetünk ellene semmit. Aztán „ma már nem köti le a gyerekeket a »lassú« történet, sietnek, rövid ideig tudnak figyelni”. Meg „túlterheltek az iskolában”. (Pedig ha jól tudnak olvasni, gyorsan végére járnak a feladatoknak.) „Nem értik már Arany Jánost vagy Jókait”. Lehet benne némi igazság, de mi meg nem értjük a mindennapi sajtószöveget az új és idegen szavaktól, de meg kell küzdenünk vele.

Olvasni valóban csak az szeret, aki jól halad vele. Az olvasás az élmény- és tudásszerzés forrása. Más eszközök másfajta élményt és tudást kínálnak. A futó eredménytelenül kel versenyre a kerékpárossal, a biciklis meg az autóval, így az olvasó az olvasást utálóval. Persze ki lehetne mondani, hogy a világban már nem az emberfő kiművelése a cél, hanem a középszerűség, sőt a silányság sem mellőzendő – de hátha mégsem igaz.

Csak azt ne mondja senki, hogy minek okosnak lenni, amikor nem azt fizetik meg!

Nyitókép: Shutterstock