Elfeledett szabadságharcos emlékek nyomában

Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc sorsfordító csatái, ütközetei és kulcsszereplőinek neve a legtöbbünk számára már jól ismertek. A történelmi tények mellett azonban vajmi keveset tudunk vidékeinket érintő apró, de annál érdekesebb eseményekről, személyekről, amelyek egykoron őseink előtt ismertek és meghatározóak voltak, azonban az idő múlásával fokozatosan feledésbe merültek. A szabadságharcot követő időkben számos történet kapott szárnyra, amelyeket jó esetben lejegyeztek a korabeli sajtó hasábjain, ezáltal felbecsülhetetlen értéket hagyományozva az utódokra. Az alábbiakban közölt történetek a szabadságharc egyik leghíresebb tábornokának, Perczel Mórnak délvidéki hadászati működéséhez, azon belül is a magyar seregek számára katasztrofális vereséggel végződött kátyi ütközethez köthetők.

PERCZEL FÁJÁNAK NYOMÁBAN

A történelmi előzményekről röviden annyit kell tudni, hogy miután a Perczel vezette magyar seregek 1849. április 3-án elfoglalták Szenttamást, a titeli fennsík felé üldözték a szerb felkelő csapatokat, majd május végén több sikertelen támadást hajtottak végre az erős védőállást foglalt Stevan Knićanin egységeivel szemben. Ezt követően a tábornok elhatározta, hogy Újvidékről Péterváradra irányítja seregeit, hogy az erődítményt körülzáró vonalakat áttörve Josip Jelačić horvát bán összeköttetéseit támadhassa meg. A sikertelen kitörési kísérlet után Perczel június első napjaiban az Újvidék alatti táborba vezette vissza csapatait, ahol értesült a minisztertanács által elfogadott hadműveleti tervről, amely szerint a hadtestéből 12 ezer embert a felső-dunai hadsereghez kellett küldenie. A tábornok úgy döntött, hogy ezeket az egységeket személyesen fogja vezetni, de mivel még a Tündéresnél (Vilovo) hagyott csekély létszámú magyar csapatoktól azt a téves információt kapta, hogy velük szemben csak kisebb irreguláris szerb fegyveresek állnak, elhatározta, hogy még egy utolsó csapást mér az ellenségre. A kátyi ütközetet megelőzően a fellelt források tanúsága szerint Perczel a táborát Újvidék északi bejáratától nem messze, a Temerini út mentén állította fel. A népszerű tábornok rövid itt tartózkodása azonban nem maradt nyom nélkül, ugyanis gondoskodott arról, hogy mindennek kézzelfogható emléke is fennmaradjon az utókor számára, amit a népemlékezet is megőrzött:

„Perczel fája. Szt-Tamásról írják: Szabadságharcunk dicső tábornoka Perczel Mór Szt-Tamásnak 1849. ápril 3-án történt bevétele és a római sáncoknak a szerb lázadóktól történt megtisztítása után Ujvidéknek vette útját, s a városon kívül, a puskaporoson belül, a temerini országutban telepítette le táborát. A nevezett puskaporostól Újvidékig terjedő országúton a kitűnő termékeny talajban óriási nagyságú, impozáns nyárfák díszlettek, ezeknek a tábortól a város felé eső részét Perczel tábornok hadászati szempontból kivágatta. Csak egy óriás nagyságut hihetőleg a legnagyobbat és legszebbet közel egy öl (megj.: egy öl 1,89 méternek felel meg) átméretűt hagyva életben, mely alá tábori sátorát építeté fel, nevének kezdőbetűit és az évszámot, – 1849. – bevésette. Ezen fekete nyárfa a téglavetők irányában állott borzasztó nagy ágaival iszonyú terjedelmet foglalt el. A tikkasztó melegben magához vonzotta az elfáradt utasokat, pompás árnyékkal örvendeztetvén meg őket. Néhány évvel ezelőtt azonban száradni kezdett, mintha a régi dicsőségét gyászolná, és az újvidéki elüljáróság által kivágatott. Mi, kik ezen óriási fát, mintegy a régi dicső időnek élő emlékét ismertük fájdalommal láttuk annak egy pár éven át hervadásnak indult állapotját. Valahányszor Ujvidékre vitt utunk, mindannyiszor megemlékeztünk szabadságharcunkról és az egykor alatta folyt pezsgő életről.” (Bácska, 1890. február 4.).

A részletes leírást a második (1819–1869) és a harmadik katonai felmérés (1869–1887) térképei is alátámasztják: ezeken jól kivehető, hogy a korabeli Temerini utat mindkét oldalán fasor szegélyezte, mégpedig attól a ponttól kezdődően, ahol az úttól nem messze az egyes számú császári–királyi lőporraktár állt. Az épület a későbbi idők során más funkciót is kapott, amelynek megfelelően átalakításokat végeztek rajta, de lényegében szinte csodával határos módon még ma is áll, dacolva a történelem viharaival. A lőporraktártól délre, valahol Újvidék bejárata előtt, az autópálya-felüljáró nyomvonala mentén állhatott az a tekintélyes fekete nyárfa, amelyről az idézett cikken kívül a múlt század húszas éveinek Temerinének egyik legidősebb lakosa, Florián Mária is megemlékezett, aki nem mellesleg Perczel Mór markotányosnője volt (megj.: olyan személy, aki a katonáknak a laktanyákban és táborban ételeket, italokat árusít).

A KÁTYI ÜTKÖZET ÉS MARI NÉNI VISSZAEMLÉKEZÉSEI

Az idős néni érdekes történetekkel tudott szolgálni, hiszen a sok-sok megélt évtized alatt rengeteg mindent látott és tapasztalt. Így esett, hogy Mari nénit felkereste Kováts Antal temerini költő, tanító és hírlapíró, aki az érdekes és fontos visszaemlékezést megörökítő interjúportrét a DélBácska 1926. augusztus 22-ei számában közölte. Kováts Antal a cikk elején maga is megindokolta érdeklődését az idős emberek történetei iránt: „Szeretem az öregasszonyokat. Nem, mintha a fiatalokat nem szeretném, de az öregek nagyon érdekesek. Talán azért, mert egy egész életkor története van bennük eltemetve, illetve lerögzítve.”

Az agg Mari néni valóban kivételes emlékezőtehetséggel rendelkezett. Elmondása szerint „Szeptember derekán, egy szombati napon születtem 1831-ben.” A születési anyakönyvi bejegyzések alapján állítása részben pontosnak bizonyul: Florián Mária 1831. október 8-án született Bajaszentistvánon, Florián Nándor és Lajtner Apollónia gyermekeként. A születés valóban szombati napra esett, így különösen figyelemre méltó, hogy több mint kilenc évtized távlatából is ilyen pontosan emlékezett erre, még ha a hónapot el is tévesztette. A család valamikor az 1830-as évek folyamán költözhetett Temerinbe, amikor több alkalommal is felütötte fejét a kolerajárvány a faluban. Mari néni visszaemlékezései közül a legjelentősebbek az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeihez kapcsolódnak. Elmondása szerint férjével, Novák Antallal együtt bort és élelmiszert szállítottak a Perczel Mór vezette magyar csapatok számára. Mint ismert, Temerin 1848. augusztus 30-án hajnalban pusztult el a Đorđe Stratimirović vezette szerb csapatok támadása során, a lakosság pedig menekülni kényszerült. Mari néni szerint Ókéren keresztül előbb Kishegyesre, majd Szabadkára jutottak. Mari nénit idézve: „Mikor Perczel csapatai Szenttamást bevették, mi újra lefelé húzódtunk. Pirosra kerültem végül, ahol mint árva lány, az istállóban megismerkedtem Novák Antal szintén árva legénnyel.” Az idős asszony elbeszéléseit a fennmaradt források kisebb eltérésekkel, de lényegében megerősítik. Mint mondta: „mikor aztán Ókérbe kerültünk, hónapok múlva akkor egy pap összeadott bennünket.” Valójában nem hónapokkal később történt az esküvő: a házassági anyakönyv szerint a fiatal párt 1849. május 21-én adta össze Ókéren Csepeley István plébános. A visszaemlékezés szerint ezt követően szereztek kocsit és lovat, majd „evvel elmentünk Perczelék után”. A hadműveletek alakulása alapján feltételezhető, hogy május utolsó, június első napjaiban csatlakozhatott Perczel csapataihoz Mari néni a férjével, de a visszaemlékezés és a történelmi tények összeegyeztetése alapján mindössze egy-két héten keresztül árusíthattak ellátmányt a magyar katonáknak. Az idős asszony visszaemlékezése szerint „A kátyi csatában is ott voltunk. Úrnapja volt akkor, amikor Perczel az újvidéki országút melletti terebélyes nyárfa alatt megebédelt, s csákóját fejébe vágva elindult.” Hihetetlen, hogy ennyi év után is pontosan vissza tudta idézni az eseményeket, ugyanis a kátyi ütközet 1849. június 7-én, egy csütörtöki napon, éppen Úrnapja ünnepén zajlott le. Az ütközet során a magyar csapatok – az időközben felvonuló – Jelačić bán reguláris császári hadaival találták szembe magukat.

Perczel hadoszlopa a kora reggeli órákban a Káty településétől kissé északra elterülő erdő előtt sorakozott fel, majd tüzérségi támadást indított az erdőt megszállva tartó császári előőrsökkel szemben. Ottinger Ferenc tábornok mindössze egy lovassági ütegével válaszolt, amelynek közelében három lovas század sorakozott fel, a fák takarásában azonban lovasságának nagyobb részét támadáshoz csoportosította. Közben Gaál László honvédezredes csapataival egy kisebb ellenséges osztag elől Perczel hadoszlopa felé húzódott vissza. Ezt látva Ottinger támadásra vezényelte a készenlétben álló lovasságát, ugyanakkor a többi császári egység is rohamra indult. A honvédek a váratlan támadás miatt szinte ellenállás nélkül megfutamodtak, mindössze néhány százan rendezetlenül Újvidékre menekültek, a többség azonban az elpusztult Járek és Temerin felé vette az irányt. Az ütközet során szinte a teljes 8. honvédzászlóalj megsemmisült; egyes források szerint mintegy 800 katona vesztette életét, vagy sebesült meg, az eltűntek és szétszóródottak száma pedig elérhette az 1500 főt. A császáriak vesztesége ezzel szemben egyes források szerint mindössze 2 halott és 12 sebesült volt. Egy szemtanú, Dusensy Adolf osztrák kapitány-hadbíró a következőképpen írta le az ütközetet követő mészárlást: „Öreg harcosok megvallották, hogy ilyen kegyetlenséggel még nem folyt hadjárat; lemészároltak olyanokat is, akik fegyvereiket eldobták. Olyan harc ez, amilyen a vadak közt, de nem civilizált népek közt folyik, amikor sokkal több ember veszti el életét betegségek és gyilkolás által, mint a harcban.” (Magyarország újabbkori történetének forrásai, Dr. Thim József: A magyarországi 1848-49-iki szerb fölkelés története 1. (Budapest, 1940)).

Visszatérve Mari néni elbeszélésére, szemtanúként így emlékezett vissza az ütközetet követő fejetlenségre: „Hát szaladtunk megint. Tudja a járeki határban annyi jajgató, sebesült honvédet láttunk, hogy csodaság. A járekiak ezek közül sokat agyonvertek, mert könyörögtek is nekik, hogy verjék agyon, ne hagyják őket szenvedni.” A vesztes csatát követően Mari néniék ismét Kishegyesre kerültek, ahonnan majd csak 1850-ben tértek vissza a gaztól felvert, romokban heverő otthonaikba. Florián Mária végül matuzsálemi kort megélve, 1931. július 19-én fejezte be földi életét.

Florián Mária visszaemlékezése és a korabeli sajtóban fennmaradt történetek jól mutatják, hogy a történelem nemcsak a hadvezérek jelentéseiben és a csaták hivatalos leírásaiban él tovább. Az egykori katonák, menekülők és egyszerű falusi emberek emlékei gyakran olyan részleteket őriznek meg, amelyek a hivatalos forrásokból hiányoznak. A kátyi ütközet tragikus eseményei, Perczel fájának emléke és Mari néni története együtt rajzolják ki a szabadságharc délvidéki mindennapjainak egy apró, de annál beszédesebb mozaikját.