2021. október 25., hétfő

Tündérlak gazdag évszázadai

Bácskossuthfalva méltán lehet büszke tekintélyt parancsoló történeti irodalmára, hiszen példa nélküli az a szeretet, ahogyan a település közössége történetét, hagyományait értékeli és megbecsüli. Múltja iránti tiszteletét legutóbb a 2019-ben megjelent, Besnyi Károly által szerkesztett Tündérlak – Helytörténeti írások Papp Dániel születésének 150. évfordulóján című kiadványban fejezte ki. A szerkesztő Ómesék című, a kötethez írt bevezetőjében kiemelte: Ómoravicán az eseményekben gazdag múltjából eredően szép hagyományai vannak a helytörténeti kutatásoknak. A múltról szólnak a kötetbe gyűjtött mesék, az elmúlt életekről, a letűnt idők gondjairól. „Azzal kezdjük, hogy elmondjuk honnan és hogyan jöttünk. Mert ezen a vidéken mindenki jött valahonnan. Ki előbb, ki utóbb.” Az elindulásra, a megérkezésre, a falualapításra emlékeztek a kötet első néhány tanulmányában a szerzők. Nagy Tibor Moravica puszta említése 1758-ból című munkájában kiemelte: Szabadka – 12 puszta feletti uralommal egyetemben – 1743-ban Szent Mária néven kapott mezővárosi rangot, s egy 1758. december 18-án lefolyt birtokper jegyzőkönyvében olvasható följegyzés szerint: „egészen Moravicza nevezetű Pusztának Széllyéig által jutván talál az ember mint egy leg alább hét nyolcz […] határ halmocskákat.” Ezen a kies pusztán kellett az újonnan érkezőknek otthont teremteniük.

Papp László Kitelepülés Bácskába című tanulmányában kifejtette: II. József Telepítési Pátensének megjelenése után, amint híre ment, hogy református magyarok is letelepedhetnek a Délvidéken, az Alföldön szervezkedni kezdtek a kivándorlók. A Nagykunságban az általános szegénység, a rossz életkörülmények és a súlyos adóterhek miatt 1785 nyarán már nagy volt az érdeklődés, Kisújszállást 1786. április 12-én hagyták el, a kunmadarasiak pedig 1786. április 18-án indultak el az ígéret földje felé. A kunok jószágaikat maguk előtt terelve, kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek meg a Szabadka alatti határhalmok vidékére, megalapítva négy települést: Omoroviczát, Pacsért, Bácsfeketehegyet és Pirost. Omoroviczára Karcagról, Kunmadarasról és Jászkisérről jöttek a betelepülők, 334 család kb. 1700 fő. Három adómentes év elmúltával a letelepülők 1789. május 1-jén, immár mint jobbágyok kerültek összeírásra. Besnyi Károly Ómorovicai betelepülések című tanulmányában elmondta: a falu határozottan zárt kun közösség volt, a lakosok évtizedekig megőrizték vallási és kulturális elkülönülésüket, még a környező települések – Újszivác, Ószivác, Cservenka, Torzsa és Újsóvé – lakosaival sem kötöttek házasságot. A szerző „Mert a haza te magad vagy!” című írásában kiemelte: nagy kihívás volt a falualapítás, a pusztát kellett lakhellyé, majd otthonná alakítani, Omorovica 230 éve című munkájában azután a falualapítás részleteiről is szólt, a lelkes honfoglalók falujukba tanítót, papot, jegyzőt állítottak, megszervezték az egyházat és az iskolát. 1788-ban itt épült fel Bács megye első református temploma, ám csak 1791-ben szentelték fel. Az 1800-as évek elején azután katolikusok is érkeztek a faluba, 1810-ben ők is templomot építettek, majd iskolát alapítottak. Igazi fejlődést a falu életében az 1867 utáni boldog békeidők fél évszázada hozott, emelte ki tanulmányában Besnyi Károly, aki azután Hiszed-e? – Adalékok az omoroviczai református iskola történetéhez a Szász Károly 1885-ben tett püspöki látogatására készült jelentés alapján című írásban mutatta be a falu virágkorát.

A szabadságharc történetét „Magamat Hon maradásra határoztam” – Edelényi Herczeg Ferenc feljegyzései az 1849. évi helyi eseményekről című korabeli tanulságtevéséből ismerheti meg az olvasó. Az emlékezés, az eddig ismert történeti följegyzések között a legmegindítóbb írások egyike. Edelényi Herczeg Ferenc – aki 1841–1890 között a falu sorrendben negyedik lelkipásztora volt – följegyzéseiből kiderül: a nyugatról betörő császári csapatok megállítására 1849 januárjára minden nélkülözhető magyar haderőt kivontak a Délvidékről. A határőrökből, a magyarországi és szerbiai önkéntesekből álló osztrák–szerb hadtest csapatai 1849 első napjaiban egymás után szállták meg a védtelenül maradt városokat és falvakat, kegyetlenkedéseik hírére Bács vármegye magyar és német falvainak lakossága otthonait elhagyva észak felé menekült. Ahogyan a lelkipásztor fogalmazott: „Feketehegy és Verbász alól föltakarodván a’ katonaság, Bácska és az alsóbb részek a’ Szerbek rablásának ’s gyilkolásának martalékául hagyatott. A’ mint a’ katonaság távozásával csak hamar ki is törtek sánczaikbol, Verbászt és Feketehegyet rabolták és égették – a’ menekülni nem tudó, vagy nem akaró lakosok közül többeket megöltek – köztük az útzán életét szaladással menteni akaró Kereszthes Jó’sef lelkészt agyon lőtték. Már január 29kén Topolyát égették és rabolták.” Az 1849. március 4-én lezajlott kaponyai csata vetett véget a szerb martalócok garázdálkodásának.

Gulyás László Táncsics Mihály és Omorovicza című írásában részletesen szól a magyar forradalmár faluban eltöltött két esztendejéről. Táncsics Mihály 1831–1832-ben Szalmásy Miksa családjánál volt igen megbecsült házitanító, ténykedésének azonban egy konfliktus váratlanul véget vetett. Az Életpályám (1949) című munkájában így emlékezett erre az eseményre: „Szabadkán tétettem le tanítványaimmal a vizsgát, és pedig dicséretesen. Azonban Szalmásy úr a vizsgák díjául nem küldött annyit, amennyit a Ferencz-rendi tanárok […] vártak vala. […] Mikor Omoroviczára kerültem egy évvel előbb, azt gondoltam, hogy ott éveket töltök boldog megelégedésben, de ez eset után nem lehetvén többé egy asztalnál ülnünk, egymás szemébe néznünk, Pestre jöttem vissza.” Táncsics azonban a történtek ellenére Omoroviczáról szép emlékeket vitt magával. Különösen értékes fejezete a Tündérlak című kötetnek Gulyás László Dr. Sántha György, az orvos, a politikus és a földbirtokos című írása, melyben az 1918-ban a szerbek által megszállt, és 1920-ban elszakított Délvidék magyar politikai szervezetének, az Országos Magyar Párt jeles vezetőjének életpályáját mutatta be. Viszont nagy hiánya a kiadványnak, hogy Nagy Tibor Papp Dániel szülőházának rejtélye című kutatási „élménybeszámolója” mellett a falu szülöttje, a jeles XIX. századi író alakja nem kapott helyet a kötetben.