Kiváló szerkesztői érzékkel a Trianonra való emlékezés napján, június 4-én kezdte sugározni a Kossuth Rádió Hunyady Sándor Géza és Dusán című regényének hangjátékváltozatát. Hogy valami egészen különös történetről van szó, azt a regény címében szereplő két férfinév is elárulja. Az irodalomtörténeti emlékezés tudni véli: a Géza és Dusán című regényében a szerző a Feketeszárú cseresznye című színpadi művének a folytatását írta meg.
Hunyady Sándor Bródy Sándor író és a kiváló tehetségű színésznő, Hunyady Margit törvénytelen gyermekeként, 1890-ben Kolozsváron látta meg a napvilágot. Tanulmányait Budapesten végezte, újságírói pályáját azonban szülővárosában kezdte. Első nagy színpadi sikere, a Feketeszárú cseresznye vígszínházi bemutatója nyomán országosan ismert és népszerű író lett. Tárcái és novellái csaknem minden fővárosi lapban és folyóiratban megjelentek, számos művét idegen nyelvre is lefordították. A Géza és Dusán című regénye 1932-ben jelent meg. Hunyady Sándor 1942-ben 52 évesem halt meg.
Pályája során bejárta a történelmi Magyarország minden jelentősebb táját, és írásaiban hiteles képet festett az élményeiről. Budapesti és kolozsvári gyermekévei után – még a békebeli időkben – bácskai félév következett, itt ismerte meg a szerb embereket, a szerb társadalmat, a kultúrát és az ünnepi szokásokat. A szerbek iránti rokonszenve 1920 után is megmaradt, Géza és Dusán című regényében megindító egyszerűséggel vallott erről. Az I. világháború idején betegségéből a Felvidéken gyógyult, Trianont követően Kolozsvárra utazott, ahol Áprily Lajos, Tamási Áron és Reményik Sándor társaságában, művek hatására döntött az írói hivatás mellett. Bácskai élményeiből és a Kolozsvárott ért hatások alapján Pesten írja meg az egyik legszebb Trianon-drámát, a Feketeszárú cseresznyét. A darab egy szerb férjes asszony és egy magyar városi bíró közötti szerelmi háromszög történetét mutatja be az I. világháború közepétől az azt követő impériumváltásig.
Az irodalomtörténeti méltatás szerint a Feketeszárú cseresznye azért emelkedik ki a Trianon-darabok közül, mert abban szerzője együttérzéssel figyeli az embereket, társadalmakat és a nemzeteket. A magyar sorstragédiára rámutat, de nem ítélkezik. A hősnő, Irina szereti a férjét, nem szerelemmel, de tisztelettel. Dusán jó kedélyű, nyugodt és tisztességes, még a hűtlenség nyílt bizonyítéka után is vívódik, hogy átlépheti-e a törvényesség határát. Géza pedig eleinte fontosabbnak tartja a barátságot és a bírói méltóságot, mint a szerelmet, végül elcsábítja barátja feleségét, de azt végig árulásként éli meg. Hunyady Sándor félelmetes ismerője volt az élet alaptényeinek, pontos leírója felszínre vetődő jelenségeknek, ahogy férfiai és női egymást kívánják, ahogy a szerelemben elomlanak vagy vergődnek. „Nem szeret engem úgy ez az asszony, hogy a szájamba vehessem egészen, mint egy szem feketekávés kockacukrot” – sírta el bánatát Dusán. Ahogy ujjonganak és összeomlanak, s ahogy a diadal forróságában is hűvös szomorúság marad a szívükben – ezzel válik kimagasló regénnyé a Géza és Dusán is.
Illés Endre 1937-ben a Figyelőben megjelent Sikerek írói című méltatásában Körmendi Ferenc Találkozás és búcsú című regénye mellett Hunyady Sándor Géza és Dusán című munkáját korszakos jelentőségű alkotásnak tekintette. „Sajátságosan optimista, egyensúlyából kibillenthetetlen lélek, derűje nem hasonlítható senkiéhez – írta Hunyady regényéről. – Egy kigyulladt országot idéz, összeomlásról, kisebbségi sorsról ír, s közben mintha még mindig a Monarchiát érezné a háta mögött: csak egy nagyhatalom polgára ilyen rendíthetetlen és nyugodt, csak Ferencz József alattvalója nem oltható be semmiféle zavaros lázzal és beomló boltozatú álommal. Nyugalma a millennium idejéből való – s ne szépítgessük: történetei, konfliktusai, megoldásai Herczeg Ferenctől, sőt akár az elfeledett Malonyay Dezsőtől erednek.” Évtizede szenvedte el a magyarság a trianoni országvesztést, a katonai megszállást, a földarabolást, a nemzeti értékek kifosztását, Hunyady Sándor írásaiban még sincs szétesés, pusztulás, nincs összeomlás sem az emberi lélek mélyén, sem a környező valóságban, teljesen hiányzik belőlük a leleplezés, a rombolás kajánsága, hiányzik belőlük az illúziók rombolásának szándéka. Rokonszenves munkáiban van valami finom szabadkozás: maradok a régi világ régi történeteinél. Mert a régi világ régi történetei menedéket és oltalmat nyújtanak a léleknek. Hunyady Sándor egyensúlyából kibillenthetetlen lélek maradt. „Egy kigyulladt országot idéz, összeomlásról, kisebbségi sorsról ír, s közben még mindig mintha a monarchiát érezné a háta mögött” – írta róla Illés Endre idézett méltatásában. Hunyady művészetét valóban átszínezi némi nosztalgia a régi világ iránt, de ez sosem válik politikai elfogultsággá, és voltaképp az ifjúkori szabadabb, kötetlenebb élet utáni vágy rejlik a mélyén. A történetei mindvégig valami hűvösséget és korrektséget sugároznak.
Bácskai történetét Pastyik László Egy világfi bácskai tanulóévei című tanulmányában írta meg, munkája a Híd 2010. decemberi számában jelent meg. Hogy Hunyady Sándor mikor került a Bácskába, pontosan nem ismeretes, annyi bizonyos, hogy 1909 nyarán öngyilkossági kísérletet követett el, mellbe lőtte magát. Ezt követő lábadozása során gyógykezelésre érkezett a verőfényes déli vidékre. Pastyik László kutatásai nyomán kiderült, Hunyady Sándor élete első interjújában elmondta: „Apám még a béke boldog éveiben ismerkedett meg egy híres bácskai nábobdinasztia egyik tagjával. Az ismeretség meleg barátsággá mélyült, és bizonyos formában átszármazott rám is. Félig a pajtása, félig olyan magántitkárféléje lettem a nábobnak. Sok időt töltöttem a birtokain. Este az ágyánál tanulmányaimról beszéltem neki. Felolvastam Stendhal Vörös és Feketéjét, elkereszteltem a ménesében ellett csikókat, kikerestem az újságokból azokat a cikkeket, amelyeket érdekesnek tartottam számára, és végül én intéztem szerelmi levelezését, amelynél, azt hiszem, soha komplikáltabb írói feladatom nem lesz”. Hunyady Sándor az ókéri vasútállomáson lépett be Bácskába. A vidékről elmondja, hogy itt „megismerhettem ügyvédeket, ispánokat, cselédeket és egy egész különös szláv világot. Szláv szokásokat és ünnepeket, a családi ikonokat a kis méccsel, az aranyos ráma sarkába kötött kis fűkoszorúkat”. Pastyik László szerint a Feketeszárú cseresznye című színpadi műve – ennek nyomán a Géza és Dusán című regénye is –megismételhetetlen remeklés az Osztrák–Magyar Monarchia egykori úri és polgári Bácskájáról.
Nyitókép: Hunyady Sándor (Az OSZK gyűjteményéből)
