Fiume 1776–1809, 1822–1848 és 1868–1918 között – kényszerű megszakításokkal ugyan, de mindig a magyar–horvát államszövetség rendjének megfelelően – közel száztíz évig játszott meghatározó szerepet a magyar nemzet történelmében. S bár olaszok, horvátok és magyarok között nemzetiségi ellentétek mindig léteztek, az 1880-as évek elején végre minden oly reményteljesnek tűnt, mintha a gazdasági józanság fölébe kerekedett volna a nemzeti elvakultságnak, s a közjó szolgálatának szándéka legyőzte volna a pártos elfogultságot.
1873-ban épült meg a Budapest–Károlyváros vasút fiumei folytatása, s attól kezdve a magyar utazó a Karszt hatalmas kapuján át léphetett be a Quarnero elüsiumába. Az évek során csodára szomjas írók, kalandra vágyó gavallérok, tudós tanárok és lármás diákseregek szálltak alá a magasból a tengerparti ligetekbe, többnyire ugyanazzal az érzéssel a szívükben: a táj varázsa bizony megnemesíti a lelkeket. Kossuth Lajos – aki 1846 januárjában feltehetően még Trieszt felől érkezett Fiumébe – a tengerparton a por és sár „ragadalmaiból” szabadulva a teremtés hajnalával vélte magát szembe találni.
A Fiume státuszáról folyó végeláthatatlan közjogi vitákból érdemes kiemelni Jókai Mór véleményét, azt a körültekintő óvatosságot és történelmi-politikai tisztánlátást, amellyel a kikötőváros kérdését értelmezte és a közérdeklődés számára megvilágította. Ő már a kiegyezés évében, 1867-ben úgy látta: „Fiume Magyarországra nézve nem csak egy hű leány eszményi képe, hanem prózai szükség”. Tisztán látta, hogy Fiume az egyetlen kapu, melyen keresztül Magyarország közvetlenül bekapcsolódhat a világkereskedelembe. Magyarország csak akkor lesz képes Ausztriával együtt fejlődni, ha a „forgalmi tőkéjét” külkereskedelme révén szaporítani tudja. „Fiume nélkül pedig benne marad Magyarország a mostani tengődésben” – írta A Hon 1867. március 15.-i számában megjelent Fiume??? című figyelemre méltó újságcikkében. A témához 1881-ben Szlavónország státuszának rendezése során ismét visszatért, amikor is véleményét – a hangos többséggel szemben – már személyes tapasztalataira alapozta; rövid fiumei látogatása során maga győződött meg a helyszínen a közhangulat tartalmi lényegéről és valós súlyáról.
Jeles regényírónk 1881. szeptember 6-án érkezett Fiumébe, megkésett kísérőjeként a városban vendégszereplő Gerőfi Andor színtársulatának. Megjelenését – a korabeli tudósítások szerint – ünneplő közönség fogadta, az Európa Szállóban lévő lakosztályán egymásnak adták a kilincset a város előkelőségei. Másnap Szapáry gróf jachtján rövid kirándulást tettek a környéken, ekkor láthatta Porto-Ré városkában a Frangipánoknak azt a kastélyát, amely röviddel később született regényének, az 1882-ben megjelent Egy játékos, aki nyer című művének egyik titokzatos színhelye lett. Garády Viktor 1907-ben megjelent Régi dicsőségünk a tengermelléken című munkájában a Porto-Ré-i kastélyt a Zrínyiek erődítményeként tartotta számon.
Jókai rövid időt töltött Porto-Ré városának szépséges-szép várában, a kastély a regényben mégis misztikus formát öltött: „Akik hajdanában ezt a várat építették, kiskirályok voltak Dalmáciában – olvasható a regény első lapjain –, birtokuk is volt, egy ilyen várhoz való, övék volt egész Veglia szigete, a gyönyörű dalmata erdők, amikből Velence hajóhada épült, és hírhedett aranybányái a magyar tengerpartnak. Csakhogy ennek mind vége van már. Velencének sincs már hajóhada, a magyar tengerpartnak sincs már őserdeje. A velenceiek kivágták az erdőt, aztán jöttek a morlákok, ráeresztették a kecskéket, azok lerágták a bokroknak még a gyökerét is, akkor aztán jött a bóra, s elhordta magát a földet. Ott most csak egy sziklasivatag van. A híres aranybányákrul azt sem tudni már, merre voltak. Az utolsó Frangipánnak a feje pallos alatt esett le, s azóta nincs ura a várnak.” A látvány és az azt körüllengő hangulat eléggé romantikus ahhoz, hogy alapja és színtere legyen egy kalandos történetnek. Persze az író figyelmét nem kerülte el Tersatto vára sem, s hogy sebtében szerzett helyi ismereteit biztosabb alapokra helyezze – a filológia kiderítette – bőven merített Ludwig Salvator 1871-ben Prágában megjelent Der Golf von Buccari–Porto Ré című könyvéből is.
Jókai minden valószínűség szerint szeptember 9-én hajnalban hagyta el Fiumét, s bár érdemben csak három napot töltött a városban, éles szemét nem kerülték el a közhangulatról árulkodó apróságok. Néhány nappal később felszólalt az országgyűlés ülésén is, amikor a Képviselőházi Napló tanúsága szerint a következőket mondta: „Óhajtanám, hogy ha nem is minden magyar ember, de legalább minden magyar képviselő látogatná meg egyszer Fiumét. Mert azt látni kell és népével érintkezni, hogy teljesen felfogjuk, mi az a fiumei ügy Magyarországra nézve… Amilyen nagyon csalatkoznak azok a horvát hazafiak, akik azt hiszik, hogy Fiume engedi magát horváttá tenni, éppen olyan nagy a tévedésük azoknak a magyar honfiaknak, akik azt képzelik, hogy Fiume magyarrá akar lenni, s egyszerűen be akarja magát kebeleztetni Magyarországba, mint Miskolcz vagy Kecskemét. Fiume ragaszkodik a maga közjogon alapuló önálló közigazgatásához, és mindahhoz a mik ennek attributumai. Fiume nem szerelmes se belénk, se a horvátokba csupa merő sympathiából, de ragaszkodik hozzánk helyesen felfogott önérdekből; s mi viszont gyámolítjuk Fiumét helyesen felfogott állami érdekből, s ezen reális érdekek kielégítésében Horvát-Szlavonországnak épen úgy van része, mint nekünk. De nemzetiségi propagandát csinálni se az egyikünk, se a másikunk ne menjen oda, mert csukott ajtókra talál.”
Felszólalásának kevés volt a foganatja, a történelem azonban őt igazolta; Fiume helyett a számunkra mindössze a kikötőváros hajdani szép emlékezete maradt, azzal a látvánnyal együtt, amit a regényíró művében megörökített: „Legelragadóbb a kilátás a déli toronybul; innen egész a fiumei öbölbe belátni, háttérben a Monte Maggioreval, Cherso és Veglia szigeteivel. Távol tengerről jövő vitorlás hajóival.”
Jókai Mór 1882-ben megjelent Egy játékos, aki nyer című regénye a magyar Fiume-irodalom nyitányát jelentette, s ettől számíthatjuk a magyar Adria-irodalom kiteljesedését. Lampérth Géza a Fiumei Estilap 1909. május 11-i számában megjelent A magyar tengerparton című versében így énekelte meg a várost: „Ott lenn délen, hol sziklamedriből / Az Adriába fut a Fiumára, / Van egy város, büszke jelzője ez: / A Szent Korona gyöngye és boglára.”
Nyitókép: A fiumei Kormányzói palota (Forrás: Mák Ferenc archívumából)
