„Ahol minden kifogás megszűnik”

A 246 kilométeres Spartathlon a világ egyik legkeményebb ultramaratonja, amelynek során Athénból Spártába futnak a versenyzők. Idén a zombori Vranić Valentin is rajthoz állt, aki kendőzetlen őszinteséggel mesélt arról, miért „kell egy kicsit elmenni fejben”, hogy valaki nekivágjon, és hogyan élte meg élete legnagyobb kihívását.

Az ókori görög futár, Pheidippidész legendáját idézi meg minden évben a Spartathlon, amelynek során a világ legjobb ultrafutói 246 kilométert tesznek meg Athéntól Spártáig. Idén Vranić Valentin is rajthoz állt, aki nem kertelt: „normális ember ilyet nem csinál” – mondta. Ennek ellenére három év felkészülés után végül célba ért, bár úgy vallotta, élete legnagyobb kihívása volt.

Őszintén, normális ember miért futna 246 kilométert Athéntól Spártáig?
– Normális ember ilyet nem csinál. Nem is tudom pontosan megmondani, hogy az ultrafutás miért van, vagy miért foglalkozik vele valaki. Ez nagyon emberfüggő: van, aki önmagát keresi benne, van, aki valamit temet, mindenki más okból vág bele. Egy biztos: ahhoz, hogy valaki eldöntse, lefut egy ilyen távot, kicsit „el kell mennie valaminek a fejben”.

Ha jól tudom, a Spartathlonra külön kell kvalifikálni. Ez igaz?
– Így van, nem lehet csak úgy nevezni. Kvalifikáció kell hozzá, különféle versenyeken elért eredmények alapján. Van egy úgynevezett „A kategóriás” szint: ha azt teljesíti valaki, akkor sorsolás nélkül bekerül. Nekem például a tavalyi 24 órás futáson sikerült egy ilyen eredményt elérnem, így közvetlenül kvalifikáltam magam. Országonként limitált a nevezők száma – például Magyarországról 25 fő indulhatott. Összesen 400 futó állhat rajthoz.

Melyik volt számodra a verseny legnehezebb pillanata?
– Ez nem is pillanat volt, hanem nagyon sok hosszú órán keresztül tartott. Már viszonylag korán, 60 kilométer környékén jöttek az első problémák: emésztési gondjaim támadtak, ami teljesen felborította a frissítési tervemet. Pedig eredetileg úgy készültem, hogy legalább 160 kilométerig változtatás nélkül haladhatok, de ez most nem működött. Nem tudom pontosan, mi ment félre, de a megszokott frissítésem egyszerűen nem vált be. Még így is jól haladtam, de a táv felénél a jobb lábam annyira bedagadt a bokám felett, hogy már szinte élvezhetetlen volt a futás. Nem ízületi, inkább izomfájdalom volt, amit valószínűleg a sok emelkedő okozott. Ettől kezdve a futás szenvedésbe fordult át, és őszintén mondom: rengeteg pillanatban gyűlöltem az egészet, és csak azt vártam, hogy vége legyen. Nagyon furcsa volt, mert ez volt életem versenye, amit élveznem kellett volna, mégis sokszor borzasztóan nehéz és negatív spirálba sodró élmény lett. Talán az utolsó 15 kilométerre tudtam valahogy kijönni ebből, amikor felkelt a nap, és már láttam a végét, hogy Spártába fogok érni. Ez adott annyi erőt, hogy végül célba érjek.

Gyakran előfordul, hogy a tervezett frissítéseidet felül kell írnod?
– Igen, gyakran. Tudom, hogy körülbelül 160 kilométerig nagyjából kiszámíthatóan működik a szervezetem, de afölött mindig bizonytalan a helyzet. Nyilván van tervem, hogy melyik kilométernél mit frissítek, de a gyakorlatban ez sokszor felülíródik. A végére szinte mindig ugyanaz marad: víz és kóla. Így volt most is.

Melyik szakasz maradt meg benned a legemlékezetesebben?
– Két pillanat biztosan megmarad bennem. Az egyik a Korinthoszi-csatorna, amelynél a 80. kilométer környékén haladtunk el. Ez monumentális látvány: az embernek tényleg leesik az álla, amikor először meglátja, mennyire mély, mennyire hatalmas, és belegondol, hogy kézzel ásták ki. Ez igazi „wow-pillanat” volt számomra. A másik a hegyi szakasz, ahol 300 méterről kellett 1100-ra felkapaszkodni. Ez önmagában is hatalmas kihívás, hát még ennyi kilométer után. A terep kietlen és kavicsos, mindenki sétál rajta, mert egyszerűen nem lehet futni. Nekem itt már nagyon komoly fájdalmaim voltak, de még így is különleges élmény maradt. Éjszaka értem oda, és ahogy a fejlámpák fénye kivilágította a hegyoldalt, varázslatos látványt nyújtott. Akkor, abban a pillanatban fáradtan és szenvedve nem tudtam teljesen értékelni, de később, amikor visszagondoltam, rájöttem, hogy ez volt az egyik legszebb része a versenynek.

Hogyan készültél fel ekkora távra? Volt valami különleges módszered?
– A felkészülésem tulajdonképpen három éve tartott, minden versenyem erre épült. Edzővel készültem, tervszerű edzésekkel, heti kilométerszámokkal és célversenyekkel. A Spartathlon volt a csúcs, minden addigi megmérettetés ehhez vezetett. Mentálisan is készültem: sokszor vizualizációval. Előre végiggondoltam, vagy épp térképen, Google Earthön bejártam a pályát, elképzeltem a terepet, a szakaszokat. Ez nagyon sokat segít a nehéz pillanatokban, mert kapaszkodót ad: amikor odaérsz, már nem teljesen ismeretlen a helyzet. Emellett persze maga a háromévnyi felkészülés, a rengeteg edzés és verseny adott visszajelzést, hogy képes vagyok teljesíteni.

Mit adott neked emberileg a Spartathlon?
– Életem legnagyobb kihívása volt, és nagyon örülök, hogy végigcsináltam. Korábban nem voltak ilyen szintű nehézségeim, most viszont rengeteget kellett küzdenem, mégis sikerült célba érni. Ez hatalmas bizonyíték számomra, hogy mennyire kitartó tudok lenni. Ami talán még fontosabb, hogy megtapasztaltam, mennyire számíthatok a kísérőcsapatomra. Nélkülük biztosan feladtam volna. Ők akkor is biztattak, amikor én már panaszkodtam és teljesen mélyen voltam. Az ő jelenlétük és támogatásuk nélkül nem jutottam volna el Spártába. Ez az élmény megmutatta, hogy az ultrafutás legalább annyira mentális, mint fizikai sport. Ha nincs komoly sérülés, akkor minden más „csak kifogás”. Az ember sokkal többre képes, mint gondolná, és ez a verseny ennek az élő bizonyítéka lett számomra.

Mi jön ezután? Maradsz az ultrafutásban?
– Most regenerálódós időszakot tartok. Jövőre lehet, hogy indulok a 24 órás Európa-bajnokságon, de még nem döntöttem el, mennyire akarok ezen a szinten maradni. A futást nem hagyom abba, az már az életem része, de hogy maradok-e az ultrában, az még nyitott kérdés.