Néhány évtizede még csak itt-ott, elvétve lehetett látni repcetáblát a bácskai határban. Most viszont ez az a növény, amely sárga virágával adja tudtunkra, hogy itt a tavasz. Szinte észrevétlenül jelenik meg egyik napról a másikra a pompás szín, amely most már végérvényesen belesimul a tájba, megszokta a szemünk. Ugyanakkor ebből is tudhatjuk, hogy innen kezdve már csak egy kis idő, és mindjárt az árpa és a búza is szárba szökken, majd megjelennek a cséplőgépek, és már itt is a nyár. A kukorica, amely valamikor minden második szántóföldön ott volt, mintha egyre kevesebb lenne, és ezt több mezőgazdasági szakember – köztük az egyszerű földműves is, hiszen ő is szakember – hangsúlyozza, hogy megcsappant a tengeri. Az éghajlat változásával a mezőgazdaság is változik. Követi az élet ritmusát.
Pedig milyen jó a görhe, amely kukoricalisztből készül, és visszarepít abba az időbe, amikor még a nagymamám sütötte. És milyen furcsa, hogy én is sütök görhét, kéthavonta egyszer biztos. Viszont abba már nemcsak tej, zsír, cukor és kukoricaliszt kerül, hanem tejföl, citrom, sütőpor és fehér liszt is. Máskülönben „fojtós” lenne. Elszoktunk a régi ízektől, az egyszerűségtől, de valahol mélyen azért vágyunk arra, ami egykor volt – csupán már finomabb formában. És ez a finomság is a változás része. A kérdés az, hogy a fene nagy jólét mennyire szolgál minket? Jobb lenne-e a ház körüli növényekből, jószágokból táplálkozni, vagy jobb a boltba menni minden egyes hozzávalóért? Kényelemesebb, az biztos. A krumpli előre fel van szeletelve, a hús előre be van panírozva, a gombócot csak bele kell dobni a forró vízbe. De jobb-e ez hosszú távon? Jobb-e azt megenni, amit elénk tesznek, jobb-e az instant dolgokat használni? Én szeretek dagasztani – ha, és itt a „ha”, az időm engedi.
