A történetírás szempontjából is fordulatot jelentő 1989-es és 1990-es esztendők megcsillantották a kibontakozás, a tudományos kutatások kiteljesedésének reményét is. Új könyvkiadói vállalkozások indultak, amelyek a hiány pótlásának a szándékával, száz évvel korábbi monográfiák hasonmás kiadásainak a megjelentetésére vállalkoztak. Mígnem a Magyar Szó 1990. október 14-én elkezdte folytatásokban közölni Matuska Márton Negyvenöt nap negyvennégyben című, a partizánterrorról szóló, fényképekkel és dokumentumokkal gazdagon illusztrált riportsorozatát, amely a következő évben A megtorlás napja címmel könyv alakban is megjelent. Azzal, hogy végre szólni lehetett a több tízezres áldozatot követelő vérengzésről, a délvidéki magyarság visszaszerezte saját történelmét – és visszaszerezte az önmagáról történő gondolkodás szabadságát.
Matuska Márton hatalmas életművével – nemzeti tragédiánk történetének föltárásával – kezdeményezője volt történeti gondolkodásunk fölszabadításáért vívott küzdelmünknek. Munkájában olyan kiváló alkotók követték, mint Teleki Júlia, aki a haláltáborban töltött gyermekkor emlékeit örökítette meg, mint Mészáros Sándor, aki töretlen lelkesedéssel hirdette a forráskutatás jelentőségét, vagy mint Csorba Béla, aki Temerin népének tragédiáját dolgozta fel. A közösségünk ügyét szolgálták olyan lelkes kutatók is, mint a Szennyes diadal – Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben című kötet szerzője, Pintér József, vagy Baranyai István és Molnár Tibor, akik Mohol 1944–45 című munkájukban a Tisza-parti város rettenetes megtorlására emlékeztek.
Hogy a Délvidéken nemzedékről nemzedékre újra és újra kell otthont, templomot, iskolát, falut és várost építeni, az ugyancsak kiszolgáltatottságunk mélységéről árulkodik. Szerencsésebb sorsú népek polgárai az ősök telkein felépítik a házat, amelyet az elkövetkező nemzedékek tagjai a maguk örökségének tekintenek és társadalmat, kultúrát, gazdaságot építenek köré, dalokban éneklik meg a békéjét és a nyugalmát, festményekben örökítik meg a kertjeik pazarló színeit. A Délvidéken évszázadok óta vályogvetéssel kezdődik a felnőtté válás, az otthonteremtés korszaka. S mire az új otthonaink köré életet is teremtettünk volna, jöttek az idegen katonák, s ránk gyújtották a födelet – fiaink, unokáink kezdhettek mindent elölről. Legfeljebb egy-egy többnyire tisztázatlan eredetű népdal, vagy áhítatot parancsoló oltárkép patinája sejtet valamit az elsuhant századok folyamatáról és elfedett titkairól.
A nemzeti tragédiától megtört magyar léleknek szilárd eszményekre van szüksége, mert valójában addig él egy nemzet, amíg vannak szentnek és felfüggeszthetetlennek hitt ideáljai. Az eszményekbe vetett hit adhat egyedül a nemzeti életnek tartalmat és lendületet, „az ideálok termékenyítő ereje serkenti a nemzetet a benne rejlő energiák kifejtésére”, ez emeli föl, ez biztosít a nemzet lelkének szellemi önállóságot, független gondolkodást és áldozatkészséget. Arany János nemzedékétől megtanulhattuk: annak a nemzetnek, amelynek lelkében nem élnek szilárd és megsérthetetlen erkölcsi erények és normák, annak nincs jövője.
A felszabadultságának kiteljesedésekor a délvidéki magyarság ma a ténytisztelet hasonló igényével fordul a történelmi múltja felé. Historikumának hatalmas freskóján múltja minden színfoltjának a maga helyére kell kerülnie. A délvidéki magyar embernek történelmi kötődései ismeretében éreznie kell, hogy hozzátartozik a szülőföldjéhez, megilleti őt az otthonlét érzése. A történészek feladata, hogy a teljes tényszerűségében mutassák meg neki a tájhoz való kötődésének tartalmi elemeit, s hogy egyszersmind újraépítsék azt a kultúrát, amelynek felszámolásával az elmúlt évszázadban a nemzeti létezés legkézenfekvőbb adottságaitól fosztották meg őt. A pozitivista gondolkodás nagy híve és egyben bírálója, Németh G. Béla mutatott rá: „A történész feladata, hogy megértse és megértesse a történelmet, s ezáltal biztosítsa a történeti eszmények kiválasztását, főleg pedig, hogy biztosítsa a helyes tett, helyes erkölcs és gondolat megalkotását és vállalását”. A történész feladatának a nemzeti sorskérdések megfogalmazása pillanatában van igazi jelentősége, ezért a közösség sorsa iránt elkötelezett történész nem teheti meg, hogy ne a kor legmagasabb gondolati szintjén szemlélje és értse meg a történelmet, s hogy munkája során ne a megértett történelem jegyében cselekedjen.
Elérkezett az idő, hogy a magyar nemzeti múltunkról, történelmünkről, irodalmunkról végre megalkossuk a szellemünket-lelkünket bátorító képet, hogy az előttünk járók hamis tanításaival szemben végre a saját életünk törvényei szerint kerüljön minden a helyére. A belátható történelmi messzeségben adódott rá bőségesen példa, hogy egy-egy nemzedék a léptei nyomán beomló partok mentén elveszettnek érezte magát, s a mérhetetlen kilátástalanságában egyetlen menedékként újraépítette a maga nemzetképét, amelyben azután meglelte hitének a támaszát is. Így volt ez az öregedő Arany János korában, amikor a levert forradalom és szabadságharc után Kemény Zsigmond és Eötvös József határozott hangú bírálata mentén az új nemzedék megtalálta a szellemi kibontakozás széles ösvényét. Az első világháború és a Trianon okozta katasztrófa után a megmaradt tenyérnyi hazában ismét egy új nemzedék kereste a maga magyarságának értelmét. Az igazi öröm azonban az, ha ma már ismeretlen alkotó elfeledett művében csendül meg az a harangzúgás – ahogyan megcsendült az a bácskai elődeink munkájában –, amely megmutatja a hazavezető útjaink rendjét. Azért jó a régi háborúk obsitosaival beszélgetni, mert történeteikben a nagy vereségek mellett a túlélés reménye, és az újbóli nekifeszülés csodája is benne van. Az azonban nem mellékes tény, hogy Kemény Zsigmondék, majd Németh Lászlóék nemzedéke határozott társadalom-kritikai elképzelések mentén építették föl a maguk magyarságképét: a nemzet katedrálisát. Ha tehát valaki végre érez majd magában annyi elszántságot, hogy a rendteremtő igyekezetével újrarajzolja a délvidéki magyar irodalom és történetírás örökölhető tájképét, széles kritikai körültekintése nyomán soha nem látott értékekre fog lelni. A történettudomány ilyen formában való megújulása, valamint az irányába megfogalmazott közösségi igény azt bizonyítja, hogy a kisebbségi magyarság eljutott a társadalmi szervezettségének arra a pontjára, amikor már az önmeghatározásához a nemzeti értékek teljességére van szüksége.
Nyitókép: Matuska Márton könyve
