A Zoknik a csilláron, életek hajszálon (2013), a Libatoll és történelem (2017), a Mi történt Écskán? (2019), a Népellenes mosoly (2021) és a Mi legyen a bronz utazóórával (2022) című kötetei után Várady Tibor Házasság utáni házaságy címmel a nagybecskereki Várady ügyvédi iroda mintegy másfél évszázada őrzött periratai alapján immár a hatodik irattári történeteket feldolgozó könyvét jelentette meg. A Várady ügyvéd-nemzedék harmadik tagját, Várady Tibort elsősorban az iratokból kiolvasható történetek, és a történetekben kiforrott emberi sorsok ragadták meg, miközben maga is tisztában van azzal, hogy az iratok fölé hajolva, a papírra rótt sorokat betűzve valójában a lehető leghitelesebb formában jelenik meg maga a történelem; ezúttal a második világháború alatti és utáni évek világának tragikus eseményei. Könyve bevezetőjében így fogalmazott a szerző: „Leginkább arról a póttörténelemről szeretnék írni, mely a második világháború alatt és a háborút követő első években alakult Becskereken és Bánátban. […] Amikor 1946-ban iskolába kezdtem járni, a háború még olyan múlt volt, melyet érezni lehetett közöttünk. […] Azt szeretném leírni, ami tényleg megtörtént. […] Segít, hogy az apám is, a nagyapám is zömmel a mindennapokban mozgó ügyekkel foglalkoztak, és valami csoda folytán a több mint száz év alatt halmozódó iratok megmaradtak. […] a nagy történelem maradványai néha átcsúsznak a mindennapokba.” Általuk a bánáti hétköznapokból viszont regényes történetek születnek.
Várady Tibor legújabb kötetében a második világháború alatti és a közvetlenül azt követő évek apró pereinek anyagából készített válogatást. A család ügyvédi irattár perirataiból kiderül, 1941 tavaszán Becskereken is alapjaiban változott meg az élet. A német csapatok bevonulása után az új rendeletek nyomán listák születtek, életbe lépett a zsidótörvény, ami felülírta a mindennapok életvitelét. Gyakoriak voltak az „ál-válóperek” melyek során az érintettek a túlélés lehetőségét keresték. A periratokból az is kitűnik, nagyon sok ember volt, akik a borzalmas évek során, nem akartak hősök lenni, még kevésbé árulók – emberek akartak maradni. Egészen sajátosan mutatkozik ez meg a K. Sándor és a Petőfi brigád történetében. A titoizmus idején a hivatalos propaganda nyomán az – elsősorban bácskai – önkéntesek csapatának hirdetett Petőfi brigád (is) a népfelszabadító háború dicsőségének fényében tündökölt a közvélemény előtt. „Elvtárs, ma még tán csak öt perc az élet, / öt perc, és nincsen tovább. / Legszebb imámba foglallak be téged, / hűséggel gondolok rád. / Elvtárs az életed ne adjad oly olcsón, / üsd-vágd a sok fasisztát, / harc után békén pihenhetsz a földben, / kivívtad a népek igazát” – énekeltem én is a kórussal kötelező feladatként az iskolai ünnepségeken a brigád himnuszát, amint évtizedekkel később kiderült, abban a tanteremben is, ahol 1944 őszén a partizánok – sok száz magyarral együtt – kivégezték anyai nagyapámat, Lakatos Józsefet. Ma sem tudom, jeles költőink közül ki fordította ékes magyar nyelvre a Petőfi brigád himnuszát. Lőrinc Péter? Gál László? Bogdánfi Sándor?
Várady Tibor megjegyezte: ahogy múlt az idő, a köztudatból lassan kikopott a Petőfi brigád emléke, a történelmi távolság teremtette tisztánlátás idővel azt is megmutatta: „akik beléptek a brigádba, leginkább nem saját akaratukból csatlakoztak, inkább odalökték őket”. A Várady-iroda aktája szerint K. Sándort szerelmi bánata vitte a Petőfi-brigád soraiba: elhagyta őt Rozi, a kedvese. De hogyan is lett ebből perirat? A történet szinte mindennapi: K. Sándor életét vesztette a háborúban, mire Rozi, az özvegy és az elhunyt apja azon pereskedtek, kit illet meg a házaságy. A történelmi háttér ismeretében azonban a K. Sándor esete is ennél sokkal bonyolultabb. A korabeli Várady-iratok hiteles betekintést nyújtanak az eseményekről, arról a bánáti világról, amelyben Sándor úgy döntött, hogy harcosa lesz a Petőfi brigádnak. „1944 októberében a németek kivonultak Becskerekről, az orosz katonák és a partizánok pedig bevonultak.” Új helyzet alakult ki az egész Bánátban, így Tordán is, ahol Sándor lakott. Menedék lett volna a számára a boldog, kiegyensúlyozott családi élet, de ez nem adatott meg neki – az oroszok mindennapokban tomboló terrorja elől menekülésnek tűnt számára a Petőfi brigádban vállalt katonai szolgálat. Ma már a történelem része, hogy abban az időben nem lehetett önerővel irányítani az emberi sorsot. A Hogyan éltünk 1951-ben? című fejezetben a régi, diákkori történetek felidézése során a szerző eljutott a felismerésig, amit így fogalmazott meg: „A feledés segítségével egy új egyenlőség alakul. Azonos jogot kap, ami megtörtént, és amit szerettünk volna, hogy megtörténjen.” Meggyőződésem, hogy a feledés nem ilyen egyszerű, a „kiegyenlítődést” pedig megakadályozza a bennünk élő, kitörölhetetlen fájdalom.
A kötet negyedik része, a Záró összejövetel akár drámai szövegként is olvasható. Egy képzeletbeli partin szerepelnek mindazok az emberek, akik a kötetben bemutatott periratokban is megjelentek. A peres felek mellett ismert személyiségek is felbukkannak, többek között Kurázsi mama, III. Richárd, Hamlet, Goebbels, akik a Rózsa Szállodában, a Bega Partyn vesznek részt. Valahol Tito is megjelent, de ő nagyon gyorsan távozott is. A szerző a szüleinek, nagyszüleinek az irattárából fennmaradt anyagból szedte össze az akkori történéseket, amelyek hitelesek, aztán ötvözte a történelemmel és a saját emlékeivel. A Várady családi ügyvédi irodájának irattára ismét aranybányának bizonyult: az egykori periratokból korok, történetek, sorsok sokasága bontakozik ki.
Nyitókép: Forum, Újvidék, 2024, 245 oldal
