Herceg János levele – 1983

Herceg János írónk emléke életem végéig bennem él, számomra ő a példa – és egyben az örök hivatkozási alap – az írás általi szolgálat tekintetében. Az elcsendesedés pillanataiban gyakran megszólítom őt: most hogyan tovább?

Napok óta a Kalangya folyóirat 1943. áprilisi száma hever előttem az asztalon, a 151. oldalán közölt korabeli fényképet nézem. Az alatta olvasható tájékoztatóból megtudom: „Krámer Gyula, a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság elnöke az alakuló közgyűlés szünetében megbeszélést tart Herceg Jánossal, a Kalangya szerkesztőjével és Csuka Zoltán ügyvezető titkárral. Bal oldalon Bogner József országgyűlési képviselő és Majtényi Mihály író, a Társaság rendes tagjai.” Azt követően, hogy a Délvidéket visszacsatolták Magyarországhoz, 1943. március 14-én – tíz évvel Szenteleky Kornél halála után – Zomborban, Bács-Bodrog vármegye székhelyén Krámer Gyula elnöki irányításával ismét, immár harmadszor alakult meg a Szenteleky Irodalmi Társaság, s úgy tűnt, ezzel végre beteljesedett a délvidéki magyar írók évek óta dédelgetett álma. A zombori alakuló közgyűlésen az irodalom és a közélet olyan jeles szereplői voltak jelen, mint Szenteleky pályatársa, Bisztray Gyula, a Délvidék jeles szülöttje, Herczeg Ferenc, és a közélet olyan kiválóságai, mint Deák Leó, Bács-Bodrog vármegye főispánja és Prokópy Imre, az irodalmi élet lelkes támogatója és szervezője. Közöttük, csak sejtem, az a tekintélyt parancsoló, ugyanakkor derűt sugárzó, harminc éves arc lehet Herceg Jánosé.

Ifjú koromban – az 1980-as években – Herceg Jánosra pályatársaimmal együtt mint a történelmünk jeles tanújára tekintettünk. Ő volt az írás tiszta erkölcsű elkötelezettje, a közösségi szolgálat példaképe. Írásait kerestem a lapokban, a vasárnapi ebéd ünnepi terített asztala mellett pedig az Újvidéki Rádió Faluműsorában hallgattam a saját hangján beolvasott Ereszalji észrevételek című jegyzetét. Herceg János alakját mindenütt köztisztelet övezte, Kalapis Zoltán egyik írásában elmondta: falujáró útjai során látta, amint Herceg János újságból kivágott fényképét a falon a szentképek sorába tűzték.

Azon túlmenően, hogy Herceg János számomra példa volt az írás és a közösség szolgálatában, sorsomat és írói pályámat is határozott kiállással támogatta. 1983 tavaszán, amikor a Major Nándor–Erdélyi Károly–Fehér Kálmán rendőri hármas politikai erőszakkal fölszámolta a Sziveri János vezette Új Symposion szerkesztőségét – kiszolgáltatva a magyar fiatalok egy csoportját a politikai üldözésnek és a zaklatásnak –, Herceg János határozottan kiállt mellettünk. Bizonyság erre az általa megfogalmazott levél:

„A Magyar Szó munkaközösségének

Újvidék

Igen tisztelt Kartársak,

Kedves Barátaim!

Az Új Symposion egyik munkatársa, akit csak a verseiből ismerek, segítségért fordult hozzám: próbáljam megmenteni Nálatok Mák Ferenc kenyerét. Mert mint közölte velem, »napilapunk illetékesei politikailag alkalmatlannak minősítették újságírói munkakör betöltésére, mivel elutasította egy Symposion-gyalázó cikk megírását«.

Személyesen én Mák Ferencet nem ismerem, s az Új Symposiontól, sajnos, egy világ választ már el. Idegen volt tőlem a világnézete, nagy garral megkiáltott sok-sok kezdeményezése, gyakran erőszakolt ellenzékieskedése és egész érdes hangvétele. Ugyanakkor be kellett látnom az esztendők folyamán, hogy onnan kapott modernebb akcentust egész irodalmi életünk, s ezekből a lármás fiatalokból kerültek ki – esszében, versben, prózában – olyan tehetségek, akiknek műveit ma a Vajdaság határain túl is megbecsülik.

Ez késztet arra, hogy most, amikor fiatal kartársunk, Mák Ferenc ilyen nagy bajban van, a leghatározottabban kiálljak mellette.

Távol áll tőlem a politikai illetékesség kérdésébe beleszólni. Csupán azt az aggasztó képtelenséget utasítom el, amivel Mák Ferenc alkalmatlanságát állítólag megindokolták. Abban a tudatban öregedtem meg ugyanis, hogy csak azért felelünk – scripsi quod scripsi –, amit megírtunk. Hivatásunkban épp az a szép, hogy nyilvánosságot követel. Aki a maga tehetségének, íráskészségének mikrokozmoszából kilép, a világ előtt találja magát. Aki nem ezt teszi, azt legföljebb sanda gyanú kíséri.

Ha már most a Magyar Szó illetékesei akár csak belső használatra módosították a felelősség kérdését, és munkatársainak azért is felelniük kell, amit nem írtak meg, azt én olyan abszurd szellemi kényszernek érzem, amire azt hiszem nincsen példa ebben a hazában.

Ezért kérlek Benneteket, kedves Kartársaim és Barátaim – talán a kötelező szolidaritásból eredő kérésem nem lépi túl a lehetőségek határát –, ne hagyjátok kettétörni fiatal kartársunk karrierjét. Kérjetek megértést a számára, hagyjátok meg a kibontakozás útján. Ha komolytalannak tartjátok, majd megkomolyodik, ha hevesnek, majd lehiggad. Engedetlenségének bélyege bizalmas használatra úgyis ott marad a jellemrajzán, s így legföljebb nem lesz főszerkesztő vagy akár csak főszerkesztő-helyettes sem. De hát attól még kitűnő újságíró lehet belőle.

Abban a reményben, hogy osztjátok véleményemet és az idősebb testvér megértő szívével fordultok fiatal társunk felé, hogy megmentsétek, őszinte köszöntéssel maradok hívetek az írás szolgálatában. – Herceg János

Doroszló, 1983. május 26-ikán.”

A Magyar Szó akkori főszerkesztő-helyettesének válasza számomra fölért a becsületsértéssel. Herceg János levele – az Új Symposion elleni politikai hadjárat dokumentumaival együtt – megjelent a párizsi Irodalmi Újság 1983. 4. számának mellékleteként, közlésével tehát nem sértek levéltitkot. Ezt követően az író tiszteletén túl mélységes mély barátság fűzött Herceg Jánoshoz, gyakran voltam vendége a doroszlói házában vagy Szabadkán a Gombkötő utcai lakásán. Példája életem során irányadó és megtartó erőnek bizonyult.

A Herceg János-díj felemelő elismerés a számomra.