Márai Sándor kultúra-élményéből fakadó műveltségeszménye minden elemében Európához kötődik, pontosabban a XIX. század végén virágzó polgári Európához, amikor annak kultúrája és műveltsége a legpompásabb színeiben bomlott ki. Ez az Európa még hitt az emberi méltóságban, s tudta – ahogyan azt Kosztolányi is megfogalmazta –: az ember „egyedüli példány”, egyedüliségében minden szépség és méltóság, minden erkölcsi és hitbéli nagyság letéteményese, egyedüli örököse. Márai Sándor még tanúja volt ennek az Európának, családi hagyományai révén pedig birtokosa a polgári örökségnek. Mi sem természetesebb, hogy az elképzelhető legsúlyosabb tragédiaként élte meg a hanyatlás korát, úgy, hogy közben mindvégig rendületlenül hitt egy újbóli fölvirágzásban. A Kassai polgárok című drámájában hitet tesz a méltóság és a polgári teljességigény elpusztíthatatlansága mellett. S csak a kétségbeesés mélypontján, a második világháború legvéresebb pillanataiban veti papírra: „Polgári író vagyok. Ez igaz. Polgári családból születtem, polgári műveltségben nevelkedtem. De az európai polgárság nagyon sokat adott az emberiségnek. Ha pusztul ez a réteg, pusztuljak vele.” Ettől az egy pillanattól eltekintve kétségbeesése sohasem mélyül fanatizmussá. Igaz, megsértette őt a történelmi idő, de sértett polgárként különállásában a leghatározottabban az erkölcsi-szellemi tökéletességre esküszik. Spenglerrel és Ortegával együtt élte meg az európai kultúra válságának első jeleit, az eltömegesedéssel együtt járó elsilányosodást, az élvezetközpontú életvitel „olcsóságát”, a kultúra „eliparosodását”.
Úgy érezte, ebben az „átrendeződés”-ben eltűnt a becsület fogalma, s helyébe a célszerűség lépett, s ezzel kezdetét vette egy folyamat, mely a nyugati kultúra egykori tekintélyének elveszítéséhez vezethet. Mi több, az új barbárság az erkölcsi törvények megsemmisítésére tör. Európa s az európai kultúra hanyatlása őt a Római Birodalom bukására emlékeztette.
A külvilág általános érvényű összeomlásakor az író, a művész a belső, egyelőre sérthetetlen tájak felé fordul; tudja, ha a világ elveszítette azokat az emberi tartalmakat, amelyek ideáljait adták, az írástudók feladata, hogy a lét reménytelenségével szemben biztos régiókba, a művészetek világába mentsék ezeket az ideálokat. S amikor már a mindennapokban többé nem lehet megélni ezeket a tökéletességhez elvezető ideálokat, akkor jut szerep a metafizikának, amely egyszerre „teremtő emlékezet” és törvényalkotó létbölcselet is.
Márai Sándor katasztrófa-élménye egészen sajátos: a kultúra hanyatlásának veszélyét először az eltömegesedéssel járó antiintellektualizmus terjedésében fedezi fel, félelme azonban a fasizmus jelentkezése és térhódítása során egyre nő. Rónay László Márai Sándorról írt monográfiájában nyomon követi az író szorongásainak elmélyülését. Márai már a húszas évek végén keletkezett publicisztikai írásaiban rámutat: Európa a századforduló és a XX. század első évtizedéhez képest egészen megváltozott. Megváltozott értékszemlélete, átalakult az erkölcsről kialakult fogalmak rendszere is. Jól látja, az „amerikai stílus” térhódítása nyomán „az európai ember lelke elveszítette rugalmasságát, azt a készségét, hogy érzelmeket fogadjon be, cselekedeteink reflexekké lettek, elgépiesedtek”. Ekkor keríti az írót hatalmába az a félelemmel teli érzés – amelytől azután szabadulni immár sohasem tud –, hogy az életünket a vak végzet cinikus kegyetlenséggel irányítja.
A kor válságát tehát Márai polgárként élte át: féltette a polgári világ értékrendjét, a művészetekkel, a tudománnyal, a kultúra egészével egyetemben, s ha töredezettséggel, csonkasággal, tékozlással találkozott, polgári mivoltában, emberi méltóságában érezte magát sértettnek. Sértettsége a hanyatlással, a pusztulással arányosan nőtt. S hogy korántsem csak a – talán soha nem létezett, többnyire csak ideálként számon tartott – Rend felbomlása, átalakulása bántotta, hanem a Rend mögötti hétköznapi meghitt emberi tartalmak megszűnésének veszélye sodorta a kétségbeesésbe, azt ugyancsak korabeli publicisztikája bizonyítja. Angolóra című írásában így fogalmazott: „szeretem ezt a zagyva, kontinentális pánikot, ezt az állandósított életveszélyt, ezt a zsúfolt, izgatott, eszeveszett Európát, rögeszméivel, piszkos vonataival, tiszta elméivel, megbízhatatlanságával, rossz pénzével, üres zsebével és cinkostársi meghittségével együtt”. Mindent átfogó jelentősége van a tiszta elmébe, a szeplőtlen szellembe vetett hitének – polgári létének legfontosabb meghatározója ez. Ekkoriban ugyan a tavaszról írja, de megfogalmazásának általános jelentése – és jelentősége – van: „Csak világosságban lehet élni.” Ekkor ismeri fel végérvényesen: a szellem emberének küldetése van, s e küldetés lényege az európai kultúra – ami egyenlő a polgári életforma legtisztább tartalmaival – lehető legteljesebb mértékű megőrzése. Márai Sándor ekkor még úgy hitte, a nyugati kultúra értékei – még ha e kultúra történetének legsúlyosabb válságát élte is – megmenthetők, ha a szellem megleli sok évszázados örökségének kontinuitását, s önmegvalósító folyamataiban a mindennapi élet tartozékává avatja ezeket az értékeket.
Az 1930-as években, a világháború veszélyének felismerése pillanatától Márai Sándor minden egyes művében a szellemi ellenállás programjának megfogalmazására tett kísérletet. Ekkor bontakozott ki metafizikája is a maga páratlan szépségében, egyedülálló tisztaságában. Regényei, novellái, esszéi és tárcái az ember szellemi, erkölcsi és hitbéli önmegvalósításának kísérletei – a mögöttük rejlő szándékban pedig a kultúra örököseként számon tartott európai polgár apoteózisa húzódik meg. A polgáré, aki rendületlenül hiszi, kell, hogy legyen életének olyan minősége, elérhető és megvalósítható erkölcsi tisztasága, ami a szellemi elhivatottság meggyőző erejével társulva megmenti a kultúrát a végső pusztulástól. A világháború idején ezzel a hittel fordult maga is Istenhez, akivel egyébként mindig perben állt: „Istenem, adj erőt, hogy hűséges legyek ahhoz az értelemnél is mélyebb világossághoz, mely lelkemben pislákol, s megmutatja, mit kell tennem, írnom, gondolnom! Csak ezt kérem még... Csak ezt? De hiszen ez a legtöbb.” A liberális polgár a minden emberi tartalmát megcsúfoló történelmi idővel szemben meghirdeti a maga szellemi szabadságharcát, visszavonul a lélek belső tájaira, s hagyományőrző gesztusai révén megleli a művészetek örök és sérthetetlen tisztaságának vigasztaló hatalmát. A művészetekét, ahol a világ bénultságával szemben még a maga valódi teljességében élhető meg a szabadság.
