Hazafelé

1920-ban a trianoni döntés után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolt Délvidék magyarsága kiszorult a saját történelméből, és az azt követő több mint hét évtized során előbb a nacionalista egyoldalúság, majd a baloldali diktatúra kényszerei következtében nem vehetett részt saját sorsa alakításában. A történelmi örökségünket számba vevő kiadványok sorát Mészáros Sándor 1969-ben megjelent Évszázadok viharában című városmonográfiája nyitotta, amelyben a szerző Temerin történetét dolgozta fel 1941-ig. A kiadvány 210 oldalas, sokszorosított gépirat volt, melyet Temerin község szkupstinája jelentetett meg. Ökrész Károly, a kötethez írt előszóban kifejtette: „Az az elképzelésünk, hogy ezt a monográfiát pár év múlva megjelentetjük, újabb adatokkal kibővítve, szebb köntösben, könyv alakjában. Az anyag, hogy mennyire fog bővülni, nemesedni, az nemcsak a szerzőtől függ, hanem mindazoktól, akik most e könyvet elolvassák, megteszik észrevételeiket, újabb adatokat szolgáltatnak, esetleg a tulajdonukban lévő okmányokat rendelkezésünkre bocsátják.” A történész  Mészáros Sándor az akkor még nem létező délvidéki magyar történetíráshoz és az ehhez nélkülözhetetlen forráskutatáshoz kiváló példát nyújtott, később ezt nagyobb lélegzetvételű, összefoglaló művekben is kamatoztatta. 

A történetírás szempontjából is fordulatot hozó 1989–1990-es esztendők azután megcsillantották a kibontakozás, a tudományos kutatások kiteljesedésének reményét is. Új könyvkiadói vállalkozások indultak, amelyek a hiány pótlásának a szándékával, száz évvel korábbi monográfiák hasonmás kiadásainak a megjelentetésére vállalkoztak. 1990-ben a temerini Rubicon kiadó Történeti Könyvtár címmel könyvsorozat megjelentetését hirdette, melynek első kötete Érdujhelyi Menyhért Ujvidék története című művének hasonmás kiadása volt. (A Történeti Könyvtár azonban nem folytatta meghirdetett programját.) 1991-ben a szabadkai EBI kiadó Iványi István Szabadka szabad királyi város története című kétkötetes művét tette az olvasók asztalára, és ugyanebben az esztendőben kiadta a jeles történész Bács-Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára című, a további kutatásokhoz ma is nélkülözhetetlen alapmunkáját. Ugyancsak 1991-ben adták ki Magyarkanizsán Appel Ede Ó-Kanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése című könyvének hasonmását. Minden bizonnyal folytatódott volna a forrásértékű történelmi kiadványok megjelentetése, ha a délszláv háború nem lehetetleníti el a tudományos kutatásokkal együtt a könyvkiadást is. De már ennyi is elegendő volt ahhoz, hogy a közvélemény felé jelezzék, a délvidéki magyar történelem- és helytörténetírás erőteljesen megújult, újult lendületet vett.

A kilencvenes évek elejétől a helytörténetírás tudományos elmélyítésének többé nem voltak politikai akadályai, a kutatás szabadságát sem gátolták ideológiai megkötöttségek. Viszont legalább ilyen súllyal jelentkezett a tudományos kutatóintézetek és a szakemberek hiánya. Tóth Lajos Magyar nyelvű oktatás a Vajdaságban 1944-től napjainkig (1994) című könyvében elismeréssel szólt a Magyar Tanszék és a Hungarológiai Intézet munkájáról, ugyanakkor ez utóbbi kapcsán megjegyzi: „Kár, hogy nem vált a vajdasági tudományos élet gócpontjává és a magyar értelmiség összefogó erejévé.” Szeli István irodalomtörténész arra figyelmeztet, hogy amíg az irodalomtörténeti részkutatások már évekkel ezelőtt lehetővé ették „az irodalomtörténeti szintézis megalkotását”, a délvidéki magyarság kultúrájának egyéb területein – így a történetírás esetében is – „a legfontosabb teendőket minden bizonnyal jó sokáig még mindig a dokumentáció, az adattárak összeállítása, a báziskutatás, s leltározás körében kell megjelölnünk”. Történetírásunk újjászületésének pillanatában a maga legbiztosabbnak tűnő útját kereste a településtörténet, az intézménytörténet, az egyháztörténet és a művelődéstörténet egyaránt. A mégoly példamutató pontossággal megírt művek is csak egy-egy lépést jelentettek a nagy szintézis megalkotása felé vezető úton. A feladat lényegét száz évvel korábban, 1883-ban történt megalakulásakor a Bács-Bodrog vármegye Történelmi Társulata programjában már határozottan megfogalmazta.

Ha a történeti gondolkodás felszabadulásának pillanatában a történetírás – s annak valamennyi ágazata, a hely- és településtörténet, az intézmény- és a művelődéstörténet s újabban a gazdaságtörténet is – meglelve hagyományait, újult erővel fordul tárgya felé, az egyháztörténet-írás ma is csak az alapozásnál, önmaga hagyományainak megteremtésénél tart. Teleki Béla becsei katolikus plébános 1985-ben történt politikai meghurcoltatását követően csak nagy nehézségekkel szerveződhetett újjá az egyháztörténeti tudományos élet. (Mindenképpen nagy elszántság kellett ahhoz, hogy az újvidéki Agape nevű egyházi kiadó 1988-ban megjelentesse Vári Anna Szemelvények a kishegyesi egyházközösség életéből című szerény, de annál nagyobb jelentőségű füzetét.) Jól jellemzi a délvidéki egyháztörténet-írás – de általában a történetírás – lehetőségeit, hogy a máig legátfogóbb és legtudományosabb monográfia, Gyetvai Péter Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén című monográfiája 1987-ben csak Münchenben jelenhetett meg. Az igazi áttörést az 1993-ban Erős Lajos összeállításában és szerkesztésében megjelent Adalékok a Zrenjanini–Nagybecskereki Egyházmegye történetéhez című könyve jelentette. A katolikus plébános a hajdani krónikások példáját követve, az adatok és a tények sokaságát gyűjtötte egybe annak bizonyítására, hogy „elődeink, ősapáink hasonló, de számtalan esetben még mostohább körülmények között építették templomaikat, és milyen óriási lélekjelenléttel, gyakori megpróbáltatásokkal mentették át nekünk, az utódoknak a hitet, az örök értékek sokaságát”. Ennek szellemében a sematizmusok példáját követve építi fel művét Erős Lajos kisoroszi plébános. Ezt megközelítő gondossággal A megtartó egyház címmel állította össze a Forum könyvkiadó 1997-ben a feketicsi református gyülekezet történetéről szóló könyvét, amely a maga korában ugyancsak hiánypótló mű volt. 

A történettudomány ilyen formában történő megújulása valamint az irányába megfogalmazott közösségi igény azt bizonyítja, hogy a kisebbségi magyarság eljutott a társadalmi szervezettségének arra a pontjára, amikor már az önmeghatározásához a nemzeti értékek teljességére van szüksége.