2021. május 11., kedd
NAGYSZÜNET

Szárnyakat szegő világunk

Minden gyereknek van tehetsége valamihez. Ezt a tehetséget felfedezni az egyik legfontosabb célja szülőnek is, tanárnak is. A napokban hallgattam egy rádióműsort, amelyben elmondta az egyik riporter, hogy időnként száz év körüli emberekhez mennek el, hogy felköszöntsék, riportot készítsenek vele, és ilyenkor mindig megkérdezik az ünnepelttől, hogy mi a hosszú élet titka. Szinte mindig első helyen azt említik, hogy szerették a munkájukat. Én személy szerint nem tudtam, hogy mihez van tehetségem mindaddig, amíg teljesen véletlenül nem lettem tanár. Soha nem akartam tanár lenni, meg sem fordult a fejemben. Nekem a munkám a szenvedélyem, ezért tudom, hogy milyen fontos megtalálnia az embernek azt a hivatást, amihez tehetsége van. Sajnos nem fektetünk elég hangsúlyt erre sem az oktatásban, sem a nevelésben.

Annál, hogy nem teszünk meg mindent azért, hogy kiderítsük, a gyerekeknek mi iránt van elhivatottságuk, még fájdalmasabb az, amikor nyilvánvaló mindenki számára a gyerek tehetsége valamiben, mégsem adják meg neki a lehetőséget, hogy kiteljesedjen benne.

Egy lengyel filmet néztem, Corpus Christi a címe. 2019-ben mutatták be, több fesztiváldíjat nyert, rendezője Jan Komasa. A film főszereplője Daniel, 18 év körüli, javítóintézetben lévő fiú. A film felkavaró kezdőképei az intézetben zajló egymás közötti kegyetlen agressziót mutatják, amiben Daniel is résztvevőként van jelen, majd azt látjuk, hogy a börtönlelkész misét mutat be, ahol a fiú angyali hangon énekli az 23. zsoltárt. Ezután megtudjuk, hogy a fiúnak letelt az ideje, próbaidőre kiengedik, Tomasz atyától búcsúzik – látjuk, hogy jó viszonyban vannak, a pap ismeri a fiút, a fiú pedig tiszteli a papot –, a beszélgetésükből kiderül, hogy Daniel pap szeretne lenni, de Tomasz atya azt mondja neki, hogy sajnos ezzel az előélettel nem veszik fel a szemináriumba. Daniel tehát elmegy, táskájában egy papi gallérral és fekete inggel. Az éjszakát drogok, alkohol, nők körében tölti, majd másnaposan a közeli falu templomában látjuk üldögélni, ahol beszédbe elegyedik egy helybéli lánnyal, kiderül, hogy egy fiatal papot várnak, Daniel pedig eljátssza, hogy ő az a pap, aki most érkezett a szemináriumból. A fiúnak természetesen semmi képzettsége nincsen, legtöbbször improvizál, vagy az okostelefonja segítségével tanulja meg a szertartások rendjét. Ösztönösen és érzékenyen reagál minden helyzetre, a falu igazi megmentője lesz belőle, ami valószínűleg éppen annak köszönhető, hogy nem esett át az „iskolai képzésen”. A fiatalokkal együtt bulizik, a gyászolókkal együtt sír, az évek óta ellenségeskedőket kibékíti, a haldoklónak pontosan azt az egyetlen mondatot mondja ki, amitől az megnyugszik, és békében hal meg.

A javítóintézetes fiúk a közeli fűrésztelepen dolgoznak, így az egyik volt társa egyszer véletlenül meglátja őt, majd megfenyegeti, hogy ha nem ad neki pénzt, feladja. Daniel – aki Tomasz atya néven mutatkozott be a faluban – még ezt az elvetemült fiút is meghatja beszédével és azzal, ahogyan a falubeliekkel bánik. Természetesen a faluban néhányan sejtik, hogy valami nincs rendben ezzel a fiúval, de nála jobb papot nem lehet kívánni sem, így senki nem szól egy szót sem. Egy napon azonban megérkezik Tomasz atya, és annak ellenére, hogy látja, az emberek mennyire szeretik Danielt, és látja a sok emléktárgyat is, amit szeretetük és tiszteletük jeléül neki adtak, rákényszeríti a fiút a távozásra, aki ezután visszakerül a javítóintézetbe, ahol az első napon megtámadják, és ő teljesen elveszítve az önkontrollt, halálra veri az őt megtámadó fiút. A film utolsó jelenetében Danielt látjuk őrjöngve, véres fejjel.

Számomra az egyik legnehezebb dolog a munkámban az az érzelmi teher és fájdalom, hogy egy olyan rendszernek vagyok a része, amely az embert számokkal leírható, skatulyákba beosztható lénynek tekinti. Fájdalmas olyan rendszer tagjának lenni, amely nem szárnyakat ad, hanem sok esetben szárnyakat szeg.