Már egy éve annak, hogy bemutattam a családunkba érkező új tagokat a közvéleménynek, így rendjén lenne, ha az aggódó olvasókat megnyugtatnám: Krapek és Nyafi azóta is jól vannak. Imádjuk őket, és hála Istennek, mára már fizikailag is van mit szeretgetni...
Egy szaladgálós, focizós délelőtt végén pózolnak a családtagok (Tóth Roland felvétele)
A mi kis kutyánk ugyanis egy év alatt borjúnagyságúra gyarapodott. Nem hiába a hasonlat: időközben az is kiderült, hogy a mi kedvencünk nem követi más sárhegyiek példáját. A büszke, önállóságáról és öntörvényességéről híres fajta tulajdonságait csak nyomokban fedezhettük fel nála. Hihetetlen mennyiségben kívánja a szeretetet, a simogatásért pedig szinte mindenre képes. A mai napig hátára veti magát, ha a mellkasát borzoljuk, a jámbor tekintete pedig a legelfoglaltabb pillanatainkban is arra késztet bennünket, hogy pár percig elidőzzünk a közelében. Hihetetlenül szelíd és szófogadó állat. Szereti a mogyoróbokraink árnyékát, a fűzfánkon csicsergő madarakat, és még az avarban sétálgató sünik sem tudják kibillenteni az egyensúlyából. Sőt: a szomszéd udvarában kapirgáló csirkékre sem tekint táplálékként. A hátsó kertet övező kerítés mellett szaladgálva addig vakkantgat, míg a kétlábú szárnyasok egy kupacba kerülnek. Amikor aztán sikerül „összeterelnie a nyájat”, akkor elégedetten tér vissza a labdajátékunkhoz. Sokszor azzal viccelődünk, hogy Ferdinándnak kellett volna elneveznünk, hisz éppoly jámbor és hatalmas, mint a rajzfilmbéli bika.
Mindannyian ragaszkodunk hozzá: Rolit parancsoló apaként, Emőkét szerető társként, engem gondoskodó anyaként fogadott el, Dáviddal pedig testvérként játszanak együtt. Akár esik, akár fúj, a fiam napi egy órát biztosan vele tölt az udvaron. Nemrégiben a férjem arra érkezett haza, hogy a Krapek mozdulatlanul ült a háza mellett. Hihetetlen volt számára, hogy nem üdvözli őt, hisz a gazda érkezésére mindig fellendül a bolyhos farok, és örömittasan rohan a jószág a kerítés felé. Aznap azonban mégsem. Roli aggódva nyitotta ki a középső udvarunk kapuját, de a kedvence még akkor is feszélyezetten ücsörgött a helyén. Párom akkor vette észre, hogy Dávid is a közelben van, a kerti házát építgeti, csinosítja. Közelebb érve az is szembetűnő volt számára, hogy a kutya feje felett egy jókora drótdarab meredezik az ég felé.
– Mit csináltál a Krapekkal?! – mordult a fiára, látva, hogy a rozsdás drótot a nyakörvre tekerte rá az örökké mesterkedő csemeténk.
– Én semmit... – védekezett Dávid.
– Mi az, hogy semmit? Jó, hogy bele nem állt a nyakába! – kezdte a magyarázkodást Roli, miközben elindult megszabadítani a terhétől a továbbra is mozdulatlan állatot.
– Ne vedd le! – kiáltotta a fiunk. – Kellett antenna a házam mellé, a Krapek a leadó állomás!!!
Hát igen... Volt már a kutya a vitéz Dávid bot-kardjait összegyűjtő szolga is, edzőtárs a focihoz, de azért sem panaszkodott, amikor a bújócskában századszor is ő volt a hunyó. Legtöbbször azonban a „cumival” játszanak. Így hívja ugyanis Dávid azt a gumicsontot, amivel húzi-vonósdiznak, dobálósdiznak és zavarócskáznak. Olyan játékok ezek, amelyeket csak ők értenek.
Időről-időre csatlakozik hozzájuk Nyafi is, hisz ő Krapek másik testvére. Idősebb bátyként sokmindent el kellett tűrnie tőle: volt idő, amikor még a kutyaóriás nem érezte, mekkorára nőttek a fogai, vagy milyen hatalmas a mancsa. Krapek tinédzser kora ugyanis érzékenyen érintette az előtte mély alapokra helyezett kutya-macska barátságot. Sohasem felejtem el, mekkorát nyekkent egyszer szegény cica, amikor a játék hevében a nagy mancsok a szomszéd falának lendítették hajlékony testét. Keserves nyávogások kísérték ekkortájt a birkózós játékaikat is: Krapek erősebben harapott, mint szerette volna, Nyafi viszont már nem tudta figyelmeztetni testvérét az őt ért fájdalomra... A jócskán megvastagodott bundát ugyanis még a kieresztett karmok sem metszették át.
Mára azonban szívmelengető nézni, ahogyan játszanak, és vigyáznak egymásra. A hidegebb napok beköszöntével rendszeresen alszanak együtt: a didergő cicát mellső lábával öleli át a kutya, és óvatosan melengeti dús bundájával.
Apropó, hideg napok... A minap szemtanúi lehettünk annak, hogy a szokás hatalma hogyan változik tragikomédiává. Nyafi ugyanis – a férjem hosszas győzködését követően – napi pár órát bent tölthet a nappalinkban. Pontosan tudja a cica, hogy a belépést követően a kosarába kell feküdnie, majd ha elunja magát, akkor kikéredzkedik. Nyáron legtöbbször az ajtó helyett az első nyitott ablakon keresztül távozott vagy érkezett. Az őszi, nyirkos napokban azonban mind kevesebb ideig tartottuk nyitva az ablakszárnyat... Egy vasárnapi ebédnél aztán egy hatalmas csattanásra kaptuk fel fejünket: Nyafi nyári szokásához híven nagy lendülettel érkezett volna a családi körbe... Csakhogy: útját állta az üveg.
Szerencsére nem lett nagy baja az állatnak: egy kis dédelgetés a sértett önérzetét is elfeledtette vele. Mindenesetre azóta inkább az ajtón kéredzkedik be...
Jelenleg ott tartunk, hogy el sem tudjuk képzelni a mindennapjainkat a kutyánk és a macskánk nélkül. Olyan kapocs alakult ki köztünk, amely egy életre kötelez. Tóth Krapek és Tóth Nyafi teljes jogú családtagok a kis közösségünkben.
