2024. március 29., péntek

Ha kilőtték volna (pénzért), nem pusztulna rakásra (ingyen)

Már kezdtünk aggódni, hogy a környezet- és állatvédő szervezetek aktivistái hisztitéma nélkül maradtak, hiszen sorozatosan az derült ki, hogy állításaik a valótlanság meg a szemenszedett közötti tartományban foglalnak helyet. Greta klímahisztis kirohanásai a jó indulás után átmenetileg kifulladtak. Menet közben a botswanai elefántok tömeges lemészárlásáról szóló híresztelésükről kisült, nem tudták megmondani, hol készítették a képeket; a hatósági vizsgálat és szervezett kutatás pedig egyetlen elefánttetemre sem bukkant, pedig az elefánt nem egér. Innen származik az Elpárolgó elefánttetemek című, egyelőre megíratlan konteó. Csupán mellékesen mondjuk, hogy célzottan a vadászok befeketítésére irányuló kampány részéről volt szó.

Most azonban a téma további fejezettel gazdagodott, csak éppen nem világos, ki vagy mi vádolható azzal ez elefántpusztulással, amely a közelmúltban kezdődött, és továbbra is tart Botswanában. Az Okavango folyó deltája környékéről május óta folyamatosan érkeznek a világ legnagyobb szárazföldi emlősének rejtélyes elhullásáról szóló hírek. Eddig mintegy 350-et számoltak ösze. A hatóságok mintákat vettek az elhullott állatokból, ezek ellemzése folyamatban van. A Natio­nal Park Rescue britt székhelyű szervezet szerint – amelynek aktivistái felfedezték az elhullott állatokat – a pusztulás méretét és eredetét teljes homály fedi. Mert ha mérgezésről lenne szó, akkor nem csak az elefántokra korlátozódna a pusztulás. Nem is lépfene. Az tavaly volt, amikor több mint száz állat pusztult el a kórban.

Kondor Imre, a PHASA (Dél-afrikai Hivatásos Vadászok Szövetsége) egyik alapítója, aki az ottani állatvilág és körülmények kiváló ismerője, az esettel kapcsolatban kihangsúlyozta, hogy az utóbbi néhány évben ez már a harmadik ilyen eset, egy bizonyítottan ciánmérgezés volt, tehát ember okozta szándékos cselekedet. Most három, egymástól független laboratóriumban vizsgálják a tetemekből és az itatókból származó mintákat, hogy bizonyítsák vagy kizárják a mérgezést. A helyi illetékesek a lépfenére (antrax) gyanakodnak, amely az ivóvízzel jutott az állatok szervezetébe. A nagyobb állatok agyarát eltávolították, ami orvvadászatra utalna, csakhogy az álattetemeken nincs külső sérülés.

Tény viszont, hogy Botswanában az elefántok túlszaporodtak. A környezetvédők az állományt 150.000 állatra becsülik, a tényleges egyedszám azonban eléri a 300.000 darabot. Ez rendkívül sok, és óhatatlanul az állatok kártételének és a halálos kimenetelű támadások számának növekedését eredményezte. Igaz, a botswanai kormány az idei évtől feloldotta a vadászati tilalmat, és évente 400 elefánt vadászatát engedélyezi saját hatáskörben. Ez a hatalmas tömeghez viszonyítva igencsak kevés, mindössze 0,13%-a, de kezdetnek elegendő a lakosság lecsillapítására, és helyreállhat a vadvédelmi hatóság iránti bizalom meg az együttműködés. Botswanán kívül több más környező ország is évek óta kérelmezi az ENSZ természetvédelmi hatóságától az elefántvadászati kvóták emelését, de a nyugati állatvédők szabályszerűen csírájában elfojtják ezeket a kezdeményezéseket.

Ezzel szemben egy nem vadászatellenes, két lábbal a földön járó, szakemberekből álló környezetvédelmi civil szervezet, a True Green Alliance, azt vallja, hogy a vadvilág legnagyobb ellenségei a magukat állatvédőnek nevező sötétzöld szervezetek. Ezek hisztériakeltésének és az általuk kieszközölt tilalmaknak rendszerint az a következménye, hogy a helyi lakosság végül a vadállatok ellen fordul, és illegális úton kiirtja, majd a vad helyett saját marhái és kecskéi jutnak legelőhöz. Afrika számos részén ez már megtörtént, hiszen az emberek száma állandó növekedést mutat, és a vadászat tiltása miatt a vad nem jelent értéket az ott élő embereknek. Ott a vadállatok egyetlen mentsvárát a nemzeti parkok és vadvédelmi területek jelenthetik.

Bár első pillanatra olykor úgy tűnik, mind elveszünk és az állatokkal együtt pusztulásra ítéltettünk – vannak szervezetek, amelyek ezt szeretnék elhitetni –, de nem így van. Számtalanszor bizonyított tény, hogy szervezett, ellenőrzött, válogató vadászattal olyan szinten tartható a vadállomány, amely mindenkinek megfelel. Ott, ahol a vadászat ilyen módon zajlik, a helyi lakosság nem ellenséget, kiirtandó mihaszna élőlényt lát a vadban, hanem értékként tekint rá. A szervezett vadásztatás pénzt hoz, megélhetést biztosít. Ezért a helyi lakosság nemcsak megtűri, hanem óvja és védi a vadat. De ehhez vadászat kell. A vadászatból eredő pénzből pedig a vidék fejlesztésére és a környezet fenntartására is futja. A vadászat a megvalósítható környezetvédelem szerves része, és ha ezt képtelenek vagyunk felfogni, a bennünket körülvevő élővilág a borotva élén fog táncolni.

Ha egy területen túlszaporodnak az állatok, sokkal fogékonyabbakká válnak a különböző betegségekre, ez pedig a fajok pusztulásához vezethet. A szűk helyen összetorlódott állatok – betegség, mérgezés, orvvadászat... nélkül is – a szó szoros értelmébe lepusztítják környezetüket, ami éhínséget, elvándorlást és tömeges pusztulást okoz.

Tömeges pusztulás? Úgy tűnik a botswanai elefántelhullás pontosan erről szól. A legújabb értesülések szerint a True Green Alliance szakemberei az elefánttetemek láttán, éhhalálra gyanakszanak. Az elefánttúlszaporulatot a környezet nem győzte etetni. Szörnyen hangzik, de ennek kiváltó okai nem tegnap kezdtek kialakulni. Évek óta halmozódó problémáról van szó, amelynek javasolt és kézenfekvő megoldását a gáncsoskodó álállatvédők hiúsították meg. A napnál is világosabb, kinek a lelkén szárad, de nem feszegetjük, miért jó ez nekik.

De továbbra is visszhangzik a kérdés: Miért jobb, ha ingyen pusztul halomra, mint ha ugyanannyit válogatva lőnek ki pénzért?