A Vadvédelmi Világszervezet (WWF) jóvoltából és tetemes anyagi támogatásával a Kárpát-medence területén a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején beindult az európai hód visszatelepítése. Az első behozott tenyészpárok szabadon bocsátása a főidőben sugárzott híradásokba is bekerült minden magára adó televíziónál.
Az erdő- és vadgazdálkodással foglalkozó szakemberek ugyan fejcsóválva fogadták ezeket a híreket, és igen halkan tették fel a kérdést: milyen hatással lesz a környezetre egy ilyen faj betelepítése? A hangos állatvédők azonban beléjük fojtották a szót azzal érvelve, hogy a hód itt őshonos, visszatelepítése csupán növeli a a fajok változatosságát. Ez eddig igaz is volna, de tegyünk egy kitérőt a múltba!
A hajdan őshonos hód kiveszése pillanatában egészen más környezeti feltételek uralkodtak ezen a vidéken, és a kiveszéshez az akkoriban nagyra értékelt szőrme miatti túlvadászás mellett nagy szerep jutott az élőhelyek gyökeres megváltozásának is. Ezért kellett volna egy komoly tanulmány, amely az eltelt kétszáz év változásaival foglalkozik, és nem csak azt hangsúlyozza: „Visszahoztunk egy rég kiveszet fajt!” Közben széles ívben megfeledkezett arról, milyen hatással lesz ennek a fajnak a visszatelepítése.
Amikor a WWF kiszemelte a visszatelepítés helyszíneit, csak azt tartotta szem előtt, hogy az ott uralkodó feltételek mennyire változtak az utóbbi száz-százötven évben, és mennyire felelnek meg a hód megmaradásának és szaporodásának. Ugyanakkor senki sem végzett felméréseket azt illetően, hogy egy ilyen méretű és étvágyú rágcsáló milyen hatással lesz az ártéri erdőkre meg az értékes kultúrnövényekre. Vagy arra számítottak, hogy a hód jólnevelt gyerek módjára csak a számára kijelölt területen mozog és szaporodik? Bárhogyan saccolták, máshogyan alakult. A hód ugyanis az életvitele diktálta ütemben terjedt, és várható volt, hogy ott is megjelenik, ahol jelenléte nem kívánatos.
Eredetileg mintegy kétszáznegyven egyedet hoztak erre a vidékre, a hivatalos becslések szerint ma már több ezerre duzzadt az állomány, és történt mindez nem egész három évtized alatt. Vajdaságban valamennyi nagy folyó mentén megtalálható a hód. Köszöni, jól van, és szaporodik. Az egyetlen természetes ellensége a spontánul visszatelepülő sakál lehet, bár egy felnőtt, kifejlett hódot nem valószínű, hogy el tud csípni. Legfeljebb fiatal példányokat képes elkapni. Bármennyire is agyafúrt és rámenős ragadozó a sakál, képtelen arra, hogy szinten tartsa a hódok számát, és megakadályozza továbbterjedésüket. Ezért lenne indokolt az erdők, az erdőben élő és az erdőtől függő állatfajok védelme érdekében, hogy a hódot beemeljük a vadászható fajok sorába.
A Kárpát-medencébe visszatelepített hód röpke három évtized alatt komoly problémává fejlődött, ezért a térség erdőgazdaságai több fórumon is felvetették az említett rágcsáló vadászatának engedélyezését. A hód terjedésének van egy másik hátulütője is, amelyről a faj visszatelepítését támogatók mélyen hallgatnak. Mint minden rágcsáló, a hód is hordozza, majd vizeletével és ürülékével terjeszti a tularémiát, amit mifelénk nyúlpestisként ismernek. Tehát az erdőgazdák és a vadászok követelése több szempontból is indokolt.
A dicséretes, a biodiverzitás szempontjából indokolt kezdeményezés ezúttal is kicsúszott a kezdeményezők felügyelete alól, és azzal fenyeget, hogy a környezet kárára válik. Vajdaságban ugyanis az erdővel borított területek sokkal kisebbek, mint amekkoráknak lenniük kellene. A hód pedig a fák kérgével és rostjaival táplálkozik, és azokat használja a létéhez nélkülözhetetlen gátak építéséhez. Ha a hullámtéri erdőkben nem talál elég fát, akkor keres magának olyan helyet, ahol van, akár tágabb környezetében is. És az sem zavarja, ha éppen gyümölcsösről vagy kemény munkával telepített erdőről van szó. Egyelőre azonban még ott tartunk, hogy a hód ténykedése tehetős embereknek még nem okozott kárt. Ezért vadászata is várat magára.
