A vulkánok szokása, hogy kitörnek néha.
Izzó lávával betemetik a völgyeket,
sötét fátyollal elhomályosítják a felhőket.
Hogy a magok megfulladjanak a földben,
hogy egy másik országban a virágok ijedten,
sértődötten kapkodják fejüket – ki gondolná,
hogy ez csak egy vulkán? Ugyan ki hinné el?
Hinni én sem hiszek semmit.
De megértem, hogy néha türelmetlen vagy velem.
Azt is megértem, hogy néha lenyúzod rólam a bőrt
a körmeiddel – de még ha csak a körmeiddel!
Vannak halálos szavak, sértések, élesebbek,
mint a karmok vagy a bonckések.
Véreznék, de nem merek, a sok sértéstől
ragacsos a vérem, sűrűbb, mint a szemfesték,
amit a bántások a szemhéjamról letörölnek.
Na, ne viccelj! Meg ne sértődj, szívem!
Csak a hülye időjárás. Tudod, a vulkán.
Egy másik földrész. Én mit tehetnék?
