Időről időre fölmerül az a probléma, hogy az iskolás gyerekek szülei panaszkodnak a rengeteg értelmetlen tanulnivaló miatt. Ilyenkor mindig meghallgatom őket, és többnyire azt állapítom meg, hogy nem maga a tananyag a gond, hanem a számonkérések módja, gyakorisága és a tanulási módszerek. Ezek nagy részén szülőként nem tudunk változtatni, de van lehetőségünk arra, hogy elősegítsük gyerekünk fejlődését, emellett szorosabbra fűzzük vele a kapcsolatunkat. Ez pedig a kötetlen társalgás azokról a témakörökről, amelyeket az iskolában éppen tanulnak.
Erre természetesen időt kell szánni, amelyből nyilvánvalóan mindenkinek kevés van, de mivel feltételezzük, hogy a szülők mindenképpen töltenek időt a gyerekeikkel, muffinsütés közben a magyar helyesírás szabályairól is lehet beszélgetni egy kicsit. A megjegyezni való iskolai feladat kiegészíthető személyes történetekkel, saját diákkori élményeinkkel.
Ha figyelemmel kísérjük, mivel foglalkoznak éppen az iskolában, akkor mi is feleleveníthetjük emlékeinket, és ezáltal segíthetünk gyerekünknek abban, hogy könnyebben megbirkózzon az iskolai akadályokkal. Természetesen tisztában vagyok vele én is, hogy nem érnek rá a szülők újra befejezni az általános iskolát a gyerekükkel együtt. De hetente néhány alkalommal lehet időt és energiát szánni arra, hogy társalogjunk a matematika rejtelmeiről vagy a fizikai törvényekről és a történelmi személyiségek életéről.
Azonkívül, hogy a szülővel folytatott beszélgetések alatt könnyebben megragadnak a gyerek fejében az információk, hiszen személyes jelleget kap a tanulnivaló, a szülőnek is lehetőséget teremt jobban megismerni a gyerekét, bensőségesebb kapcsolat kialakítására van alkalom. Világossá válik, melyek azok a témák, amelyek jobban érdeklik, mi az, ami kevésbé vonzza. Személyes élmények is eszébe jutnak, amelyeket a tanulnivaló kapcsán megoszthat a szülővel: „És akkor, amikor a hetes felállította a térképet, az rádőlt a Terire, nagyon vicces volt.” Ez egy olyan kijelentés, amely talán soha nem jut eszébe a gyerekünknek, hogy elmesélje. Mi ebből következtethetünk, hogy két dolog történhetett: vagy a Teri nem ütötte meg magát, és tényleg dőlt az osztály a nevetéstől, de az is lehet, hogy a Terit nem kedvelik a gyerekek… Finom érdeklődéssel ezt mind megtudhatjuk, amire talán sosem került volna sor, ha nem beszélgetünk Földünk domborzatáról. Ez azután alkalmat ad arra, hogy fölhívjuk gyerekünk figyelmét mások érzéseire, és elősegítsük érzelmi intelligenciájának fejlődését, beleérző képességét.
Ha a „mi volt ma az iskolában?” kérdés nem azt jelenti a számunkra, hogy hányas érdemjegyet szerzett a gyerek, akkor a tanult anyag megvitatása utat nyit sok, iskolai eredményességnél fontosabb dolog felé. Annak ellenére, hogy sokszor érezhetjük szülőként nyűgnek az iskolát, mert már megint be kell fizetni, meg kell venni, egész nap lökdösni a gyereket, hogy csinálja a házit, ha más irányból nézünk a tanulásra, és egy lehetőségnek tekintjük, amely apropóján – érdemjegytől függetlenül – közelebb kerülhetünk gyerekünkhöz, akkor már nyertünk. A diákok számára az iskola napjaik jó részét kitölti, és még akkor is, ha nem értünk mindennel egyet, és úgy gondoljuk, hogy a téves irányba halad az iskoláztatás, ebben a pillanatban nem tudjuk gyökeresen megváltoztatni. A gyerekek idejüket viszont ott töltik, energiájuk egy része arra megy el, hogy ott megfeleljenek az elvárásoknak, és beilleszkedjenek a kortársközösségbe, vagyis nem tekinthetünk csak úgy rá, hogy a szülő feladata ott ér véget, hogy megvette a tornagatyát és befizette az uzsonnát. Nem tanulni kell a diákokkal, nem kikérdezni kell őket, nem a táskájukba kell bepakolni, legalábbis nem következetesen, hanem elbeszélgetni a tanultakról, az élményekről, véleményt alkotni, és megtanulni elfogadni a gyerekét, kérdéseket feltenni, és együtt keresni rá a választ. Ez mindenkinek a javára válik.
