2024. április 19., péntek

Annyira vagyok magányos, amennyire éppen szükségem van rá

Egy szerzőről, aki nem tartozik azok közé, akik gyorsan és sokat írnak – Vendégségben Papp Imre nyugalmazott kishegyesi újságíró kollégánknál

Talán két éve is lehet annak, hogy kellemesen meglepett két, nekem küldött kötet, melyeket Kánya Papp Imre írt. Első pillanatban még csak gyanítottam, hogy kishegyesi nyugalmazott kollégánk verseskötetei a Hány ember voltam és a Száz zsoltár, de tamáskodtam, hiszen Imrét „csak” Papp Imrének ismertem, a Magyar Szó sok éves belpolitikai újságírója, kommentátora, szerkesztője, nem utolsó sorban a politikai élet kiváló ismerőjeként, miközben lírai vénájáról esetleg sejtelmem volt. Hát, ennyire ismernénk egymást, amikor egymás mellett dolgozunk!? Akkor mennyire, amikor már nem?

Papp Imre: A versírás egyfajta egyensúlyt adott nekem, jobban mondva ellensúlyozta a napi „taposómalom” nem mindig kedves körülményeit

Papp Imre: A versírás egyfajta egyensúlyt adott nekem, jobban mondva ellensúlyozta a napi „taposómalom” nem mindig kedves körülményeit

Mindenesetre két kötetének köszönhetően Imre a „közelemben” maradt, és nemrég végre felkerestem. Mert mindig is jó volt vele beszélgetni, becsültem a gondolatait, és ezúttal néhány választ is vártam tőle.

Aki ismer, talán nem lepődik meg lírai hajlamodon, legfeljebb nem vesz tudomást róla. Ezt a hajlamot a napi újságírói hajsza nyilván elnyomta, majd nyugdíjas korodban előtört.

– Talán nem úgy fogalmaznék, hogy elnyomott volt a lírai hajlamom, inkább úgy, hogy nem volt rá annyi időm, mint amennyi kellett volna, hogy teljes mértékben kialakuljon, letisztuljon. Valójában csak egy-egy mondatot, gondolatot, töredéket sikerült időnként lejegyeznem, hogy majd idővel „kibontom”, de mikor kezdtem összegezni a munkákat, úgy gondoltam, az az igazi, ha megmaradnak olyannak, amilyennek lejegyeztem őket, és nem változtatok rajtuk. Talán ez így a becsületes: nem átírni és utólag átértékelni az akkori dolgokat. Az viszont biztos, hogy miután nyugdíjba vonultam, lett egy kicsivel több időm foglalkozni a versekkel, rendszerezni őket. Két kötetem jelent meg, mindkettő a kishegyesi Szó-Beszéd havilap és kiadó gondozásában. Mindkét kötet hosszú éveken át íródott. A Száz zsoltár című kötet a kilencvenes évek elejétől a bombázások utáni időkig, a Hány ember voltam pedig még tovább: a hetvenes évektől mondhatni napjainkig. Egyszóval nem tartozom azok közé, akik gyorsan és sokat írnak. A köteteimet is jórészt annak köszönhetem, hogy Vígh Rudolf író barátom minduntalan azzal nyaggatott, hogy miért nem írok és miért nem jelentetem meg. Neki küldtem el elsőként a köteteim szövegét, és ma is köszönettel tartozom neki, hogy nem döngölt a földbe, sőt talán érdemeimen túl is dicsért.

Most? Természetesen most is írok. Azt mondják, aki ebbe egyszer belekóstol, az nem tudja abbahagyni. Az a baj azonban, hogy ugyanolyan tempóban csinálom, mint annak idején, vagyis csak akkor, amikor valóban ihletet kapok. Ez viszont azt jelenti, hogy legjobb esetben is csak tíz év múlva jelenne meg egy újabb kötet. Kérdés, hogy van-e még ennyi kifutási időm!

Az íráshoz kell egyfajta elvonulás a világtól, de ez nem jelent elzártságot a közösségtől

Az íráshoz kell egyfajta elvonulás a világtól, de ez nem jelent elzártságot a közösségtől

Korunk előrehaladtával elmozdulnak-e a nézőpontjaink a legfontosabb létkérdéseinket illetően, a hitet is beleértve?

– Nagyon fel tudtak dühíteni azok, akik főleg a rendszerváltás tájékán melldöngetve mondogatták, hogy ők bizony mindig is ilyenek voltak és sosem változtak és megmondták azt, amit akartak. Természetesen változik az ember és változik a véleménye is. Egy híján hetvenévesen nem gondolhatom azt, amit tíz, vagy tizenöt évesen gondoltam, de még azt sem, amit húszévesen tartottam helyesnek. Azt hiszem ez így természetes. Az alapkérdések esetében egy kicsit talán mégis más a helyzet. Ez esetben az emberek többsége megtartotta eredendő álláspontját. Ha korábban vallásos volt, most is az, ha korábban sem volt az, most sem az. Jómagam, mert most mégis rólam van szó, életemben csináltam egy nagy vargabetűt: papnak készültem, a szabadkai Paulinumba jártam, majd a katonaság után mégis úgy döntöttem, hogy pedagógiai főiskolán folytatom, a diploma után pedig újságíró lettem. Ez akkoriban egyet jelentett az ateizmussal, legalább színleg, sőt a párttagsággal. Aztán a rendszerváltás után jött számomra is visszakanyarodás. Kicsit magam is szoktam viccelődni azzal, hogy a szomszéd falu lakói a rendszerváltásig és még utána is megmaradtak gyakorló ateistáknak, majd utána egyszerre mindannyian vallásos emberré váltak, tartják az egyházi ünnepeket, a pravoszláv szokásokat, és egy szót sem szólnak arról, hogy a hegyeseiket lekicsinylően templomba járóknak bélyegezték. Nem a magam igazolása miatt mondtam ezeket, hanem azért, hogy ecseteljem az ember életvitelének buktatóit. Az biztos, hogy az ember, amikor életének előrehaladtával, javíthatatlan optimizmusával, megpróbál még éveket, évtizedeket maga elé varázsolni, gyorsan rádöbben, hogy erre már aligha lesz lehetősége. Ezek után így csak egy távlat marad, egy hosszabb távlat, mégpedig az, amit a vallás kínál. El lehet fogadni és el lehet vetni. A világ teljes történetét figyelembe véve azt hiszem, hogy kell lennie egy mindent elrendező felsőbb értelemnek, mert ennyi véletlennek mégsem lehet köszönhető a földi élet.

Harminckilenc évet „húztál le” a Magyar Szóban újságíróként, szerkesztőként. Könnyebb volt-e, vagy nehezebb akkoriban, a régi rendszerben újságot írni, mint most? Immár kívülről láthatod lapunkat, egyáltalán a sajtót. Milyen képet mutat a média egy tapasztalt szakmabeli szemszögéből?

– Minden időszaknak megvannak, megvoltak a maga könnyebbségei és nehézségei. Nem volt könnyű megírni a hetvenes évek végén, hogy sztrájkolnak az újvidéki Pobeda munkásai és mégis megírtuk, és nem volt könnyű ellentmondani a miloševići politikának sem a bombázások kezdetén, mégis megtettük. Azt hiszem, ezek mégsem voltak kis dolgok. Valójában az volt a mérce, hogy újságíró vagy-e vagy sem. Ma is az a lényeg, hogy van-e szakmaiság, vagy csak a politika szabja meg a tartalmakat. A magam részéről mindig a szakma mellett voltam, bár akkor is meg most is tudom, ez a legnehezebb. Sok dolog van, ami nem tetszik a Magyar Szóban, és sok dologgal egyet tudok érteni. A mai lap azonban már nem az én felelősségem. Arra szeretnék rámutatni, hogy amikor jómagam voltam olyan helyzetben, hogy befolyásoljam a szerkesztéspolitikát, akkor azt meg is tettem, és vállaltam is érte a felelősséget. Most, mivel nem tartozom felelősséggel, nem szívesen vállalom az ítélkezést. Azt azonban fontos megjegyezni, hogy a szakmaisághoz való ragaszkodás sok mindent meg tud oldani. Általában úgy látom, hogy a rendszerváltást követően differenciálódtak a lapok, vagyis felosztódtak jobb és baloldali beállítottságúakra. Jó lenne azonban, ha csak ilyen szempontból lenne elkülönülés. Sajnos a párthovatartozás szerinti vonalvezetés is irányadó lett. Az utódpártok, és ide tartozik minden jelenlegi szerbiai párt, megőrizte, és nem is próbált szabadulni attól a kommunista reflextől, hogy a sajtó maga a propaganda, és így is kell hozzá viszonyulni. A propaganda valóban a pártpolitika egyik legális eszköze, de nem kell összetéveszteni az újságírással. A kettő között hajszálnyi a különbség, de meghúzható, és az embernek tartania is kell hozzá magát. Úgy látom, alapvetően nem az a gond, hogy vannak jobboldali és baloldali lapok, hanem, hogy egyikük sem tartja valójában magát az újságírás szabályaihoz, mellőzi a tényeket, mellőzi a véleményeket. Nagyon kedvezőtlen dolog, hogy az embernek nincsen semmilyen lehetősége, ha egyfajta szerkesztéspolitika egyszerűen nem hajlandó elfogadni a másfajta véleményt.

Hány ember voltam, Száz zsoltár – mindkét kötet a kishegyesi Szó-Beszéd gondozásában jelent meg

Hány ember voltam, Száz zsoltár – mindkét kötet a kishegyesi Szó-Beszéd gondozásában jelent meg

Magányos vagy-e? A nyugdíjas évek nagyon gyakran visszavonultságot hoznak, ráadásul ha az ember lírai alkat…

– A versíráshoz valóban kell egyfajta magány, az ember rejtői képpel élve nem írhat magasztos sorokat átgázolva a részegen fetrengő kocsmai verekedőkön. Komolyan szólva, szükséges egyfajta visszavonulás, elgondolkodás a dolgokról. Amikor írok, egyedül vagyok, de ez nem jelent magányt, hiszen családban élek, mint sokan mások. Az íráshoz tehát kell egyfajta elvonulás a világtól, de ez nem jelent elzártságot a közösségtől. Ami azt illeti, természetesen hiányoznak az újvidéki kollégák, azok a munkatársak, akikkel évtizedeket töltöttünk el, és osztoztunk jó és rossz dolgokon, de tudok találni itt is kollégákat, barátokat. Mondhatnám azt is, hogy annyira vagyok magányos, amennyire éppen szükségem van rá.

Érted-e a mostani világot?

– Őszintén szólva amit értek belőle, az nem igazán tetszik. Világviszonylatban ugyanis azt látom, hogy a pénz diktál szinte mindent, és nem a szükségletek. Ennek következménye többi között az is, hogy a Krivaját mértéktelenül szennyezni lehet, és nem kell a működtetőnek tartania az állami megtorlástól, mert állami szinten megállapodás született a kapacitás fenntartásáról, tekintet nélkül a következményekre. Semmi más nem számít! Tiltakozni lehet, de az eredmény ugyanaz! Amikor a társadalom erre a szintre süllyed, nehéz a polgárainak bármiféle optimista következtetést levonniuk. Ez valóban nem defetizmus, csak a körülményekből egyértelműen kikövetkeztethető megállapítás! Világviszonylatban sem jó az a rendszer, amelyiknek végeredményeként a világ javainak kilencven százaléka az emberek kevesebb, mint tíz százalékának kezében összpontosul, és a különbség tovább nő. És a pénzügyesek a politikai hatalommal karöltve mindent megtesznek azért, hogy a rendszert fenntartsák. Ezzel szemben az igazi katasztrófával fenyegető klímaváltozásról nem hajlandóak komolyan foglalkozni, főleg nem azok, akik tehetnének is valamit! Ezek olyan dolgok, amelyek nem adnak okot sok optimizmusra.

Kanyarodjunk vissza egy kérdés erejéig oda, ahonnan elindultunk! Miért a Kánya a Papp Imre név előtt?

Meg kell nyugtatnom azokat, akik bármiféle szélsőséges vonatkozást sejtenek a név mögött, mivel, hogy a szélsőségesek előszeretettel használnak ragadozó madarakat logóikban. Egyszerű az ok: édesanyám topolyai származású és Tóth a vezetékneve. A Tóth családok többségének, így nekik is, volt ragadványnevük, mégpedig a Kánya. Annak idején, amikor a Magyar Szóba kerültem, Szavics szerkesztőm felvetette a nevem megkülönböztetését, mivel a Papp Imre név már foglalt volt a vajdasági magyar újságírásban, de mivel Imre bácsi a rádióban dolgozott, nálunk nem tették kötelezővé. Azután Imre bácsival is többször beszélgettünk a kérdésről s azt mondta, ha engem nem zavar, hogy a barátai őt dicsérik az írásaim miatt, őt tényleg nem zavarja. És ezzel le is zártuk a témát. Most azonban úgy gondoltam, hogy meg kell különböztetni ezt a fajta tevékenységet a korábbi munkámtól. Nem azért, mert meghasonlottam és kettős énem van, hanem mert a versírás mégis más munka, mint az újságírás. Valójában a versírás egyfajta egyensúlyt adott nekem, vagy jobban mondva ellensúlyozta a napi „taposómalom” nem mindig kedves körülményeit.