Ma már senki sem kételkedik abban, hogy éghajlatunk változik. Ez a változás azonban kedvezőtlen irányban halad. Évről évre melegebb, szárazabb és általában szélsőségesebb időjárás várható. A vadászok ezt látják és érzékelik, ezért mindent megtesznek a folyamat lassítása, késleltetése érdekében. De akár tetszik nekünk, akár nem, be kell látnunk, hogy erőfeszítésünk hiábavaló, és mindaddig az is marad, ameddig csak mi, vadászok igyekszünk javítani a vadállomány helyzetén, dolgozunk az élőhely megóvásán, és ügyködünk a változó éghajlat okozta gondok kiküszöbölésén.
Az aszály azonban nemcsak a vadat és a vadászokat sújtja, hanem a gazdákat is. És ha a termés, a bevétel, a haszon van veszélyben, nem is foglalkoznak mással. Nem lelkiznek, nem hivatkoznak erkölcsi, etikai akadályokra, hanem megtesznek mindent a bevétel, a haszon érdekében. Hogy közben másoknak – akár mindenki másnak is – kárt okoznak, az nem érdekli őket. Ki kell azonban hangsúlyozni, hogy nem a kis- és középgazdákra gondolunk, ők ugyanis kizárólag a természettel összhangban tudnak gazdálkodni, mert ebben a szellemben nőttek fel, ezt látták az apjuktól és nagyapjuktól is, és tisztában vannak azzal, hogy ha a természet ellen tesznek, akkor maguk alatt fűrészelik azt a bizonyos ágat. A gond az újdonsült, két éjszaka alatt birtokot szerző földbirtokosokkal van, hiszen az ő céljuk csak a bevétel és a haszon. Nem érdekli őket, hogy ennek elérése milyen következményekkel jár.
A meteorológusok szerint éghajlatunk szárazra és melegre fordul. A változás gyors és szélsőséges lesz. Ennek következményeit csakis öntözőrendszerek létesítésével lehet enyhíteni. Ahhoz meg víz kell, anélkül nem megy. Mivel ma már a felszíní vizek legnagyobb része annyira szennyezett, hogy mindennemű felhasználásra alkalmatlan, a nagybirtokos lobbi elérte, hogy az állam jelentős pénzeket szánjon olyan rendszerek kiépítésére, amelyek az öntözéshez mély kutakból nyerik a szükséges vizet, még ha az ivóvíz locsolásra történő felhasználását tiltja is a törvény. Manapság odáig jutottunk, hogy Szabadka és Újvidék között szinte mindenütt az út egész hosszában lehet látni ivóvizet szétlocsoló berendezéseket. Hogy milyen mértéket öltött az ivóvízkészlet ilyen jellegű kiaknázása, mi sem tanúsítja jobban, mint hogy a nyáron a birtokok környékén levő tanyákon elapadtak a kutak.
Egyes birtokok egészen addig mentek, hogy fóliával bélelt öntözőcsatornákat építettek, és azokba tárolják az artézi kutakból kiszivattyúzott vizet, onnan locsolják a monokultúrában termesztett nagy vízigényű haszonnövényeket. Az ilyen és hasonló csatornákat nevezik vadgyilkosnak. Az EU-ban betiltották őket, mert rengetek állat pusztulását okozták. Ami ugyanis az ilyenekbe beleesik – akár állat, akár ember –, saját erővel kimászni nem tud.
Csak futólag mondjuk, hogy sem az illetékes hatóságok, sem a máskülönben nagyhangú civil szervezetek valami oknál fogva ezeknek a csatornáknak a kérdését nem tűzték napirendre. Csupán találgathatunk, miért kerülte el a figyelmüket. Lehet, hogy ebben az esetben nem tartják feltétlenül követendőknek az európai standardokat. Vagy nem mernek ujjat húzni az újgazdag földbirtokosokkal. Vagy üdvösebbnek tartják, ha másfelé néznek, és elsiklanak afelett, ami az orruk előtt történik… Vannak vadászegyesületek, amelyekben kimondják, nem mernek perelni, nem mernek szólni sem, mert akkor a nagyhatalmú gazdák óriási vadkárt követelhetnek, ami a szervezet csődjét jelentené.
Csakhogy a mundér becsülete, a vadász mivoltunk megköveteli, hogy reagáljunk. Ha kell, pereljünk is. Mert nem szabad abban a tévhitben élnünk, hogy a nagy gazdák nem követelnék a vad okozta károk megfizetését, ha azok ténylegesen léteznének. És abban sem bízhatunk, hogy a jövőben sem teszik meg, ha a vad kártételére netalán sor kerül.
