2024. március 28., csütörtök

Boldog születésnapot!

Amikor az ünnepelt helyett a vendéget köszöntik fel

Tóth Norbi telefonon hívott. Mondta, születésnapja lesz szerdán, tiszai kuttyogatással kellene megünnepelni. Örömlányt taggal, ügyvédet perrel, engemet horgászattal fenyegetni nem érdemes. Hamar megállapítottuk, hogy horgászni születtünk, nem dolgozni, így szerda reggel fél hétkor már bele is csusszant a hajóm a Tiszába Szegednél, a Bertalan híd felett nem sokkal.

Október 11-et mutatott a naptár, a folyó vizének hőmérséklete alacsony volt, mindössze 13 Celsius-fok, de a lassan emelkedő légnyomás, és a várhatóan nap közben felmelegedő idő bizakodásra adott okot. A 9,9-es beoptimalizált Yamaha motorral csodásan siklottunk a Tisza tükörvizén, a felkelő nap és a felhők játéka aranykaput nyitott a folyó felett. Öt éve láttam ilyet, egy itteni kuttyogató versenyen, amelyen 25 kilós harcsát fogtam nagy-nagy szerencsével. Most a horgokat amuri kagylóval csaliztuk, és Maros-torok alatt kezdtünk kuttyogatni alacsony, négy-öt méteres vízben. A déjà vu érzés csak erősödött, amikor a parti erdő kristálytiszta visszhangon felelt, visszaadva a kuttyogató varázslatos hangját. A szonáron azonban semmi jelét nem láttuk a harcsáknak, sokáig üres vízen haladtunk.

A Bertalan híd felett kezdett csak kissé mélyülni a víz hat méterig. Ezzel a híddal különös kapcsolatot alakítottam ki az év során, ugyanis több 6-15 kilós harcsát adott az alatta található asztalnyi gödör. A „gödör” elnevezést csak mi találtuk ki, valójában húszcentis mederesés vagy teknő az, amit kerestünk, miközben igyekeztük az általam nyerőnek vélt pályán tartani a lassan ereszkedő csónakot. A híd felett harminc méterrel lehettünk, amikor a felszín felfelé irányuló igen agresszív harcsamozdulást mutatott a szonár képernyője, majd a hal elhagyta a jel által pásztázott területet, kiúszott. Kézben tartottam a hetvenes szakítószilárdságú Sufix zsinórt, és igyekeztem minél óvatosabban fellopni abba a mélységbe a horgot, ahol a kuttyogató hangja által begerjesztett harcsát látni véltem. Végül két méter mélységben, bőven a korábbi harcsajel felett, állapodott meg a csali.

Borult időben, vagy ha a nap sugarai lapos szögben esnek a vízre, meg szürkületkor egyáltalán nem ritka, hogy ennyire feljöjjön a kimozdított harcsa. Persze, ehhez további tényezők is hozzájárulnak, például a fehér aljú hajó, amely alulról nézve kevésbé körvonalas, vagy a talpunk alá tett hangcsillapító szivacs, a koppanásmentes mozgás…

A kuttyogató ütésszámát percenként háromra vettem vissza, és rövidke idő múlva ismét beúszott a harcsa. Most már azt is látni lehetett, hogy nem kispályás pundráról van szó. Aláállt a csalinak – ezt a támadási szöget szereti leginkább –, én pedig a kezemben tartott zsinórt lassan ráakasztottam a kuttyogató nyelére, majd a kesztyűs bal markommal is rászorítottam, és már éreztem is a lassú ránehezedést. Ha most EKG-gépre kapcsoltak volna, az biztosan elfüstöl, akkorát dobbant a szívem. Az első bevágás akadt, majd még egyszer berántottam – ezzel rögzítettem a horgot a harcsa szájába –, és villámgyorsan próbáltam vízre tenni a korábban felhúzott, ölembe szaporított zsinórt. A bot máris kézben volt, kétségek között, de óvatosan kerestem a kapcsolatot a hallal, és már éreztem is a súlyt, amint eleven erő húzta az immár szanványosan tartott botot. Néhány fordulat után Norbert a hatalmas szákba terelte a harcsát, a hal észre se vette, mi történt vele. Imádom ezt a hidat! Aztán ahogy a szákban heverő harcsára pillantottam, eszembe jutott Gyula, aki a szákot építette. Hallottam, majdnem elhajózott azokra a vizekre, meg azt is, hogy már visszatérőben van.

Mérlegelés: 10,5 kiló.

A sikeres fogás után a zsákmány pontyzsákba került, rendbeszedtük magunkat, a csónakban is rendet teremtettük, és folytattuk a kuttyogatást a rakpart mellett. Itt mélyebbek a vizek, változatosabbak a mederfenék gödrei, de nem láttunk harcsa jelet. Ilyenkor már gyülekezni szoktak a harcsák, méret szerint szelektálódva, általunk ismeretlen folyószakaszon. Lejjebb haladva az Árvízi Emlékmű krómacél lapjain már megcsillantak az időközben előbújt délelőtti nap sugarai. Elhagytuk a várost, amikor ismét – ezúttal az előbbinél sokkal lassabban, de határozottan – ráemelkedett egy harcsa a horgomra. Érdeklődése csupán egy kaffantásra futotta, reflexből bevágtam a kezes zsinórral, de nem akadt a horog. Lehet, hogy csak ráfújt a horogra, ilyenkor esély sincs megfogni. Pedig milyen szép lett volna duplázni...

A város alatt feltámadt, megerősödött az alsó szél, és mivel itt nagyobb nekifutásra van lehetősége, csakhamar jelentős hullámok billegtették meg csapkodták a csónakot. A villanymotort tolatásra kapcsoltam, ugyanis kompenzálnom kellett a szél visszatartó erejét. Előbb szakaszosan, majd folyamatosan csúcsüzemben járatva a gépet igyekeztem függőleges helyzetben tartani a zsinórokat. Olykor viszont nem árt engedni, hogy felfelé haladjon a csónak, mivel a mélyben egyébként is lassúbb a sodrás. Így érhetjük el, hogy a csali haladási sebessége megegyezen a víztömegek mozgásával. Akadt bőven munka a csónakkal, a széllel, a kuttyogatással, és egyre nehezebb volt kézben tartani a folyamatokat. Lassan vége felé közeledett a horgászat. Csak még a magányos fáig... és elég is lesz. Ekkor azonban úgy rémlett – a szonár úgy mutatta –, mintha egy kicsi púp lett volna a Tisza alján. Ráeresztettem a horgot, kockáztatva, hogy fatönkbe akadok.

Harcsa volt!

Eddig még soha nem tapasztalt iramban, hatalmas erővel tépte ki a szorított zsinórt a kezemből. A bot a kézben volt, de akkora adrenalint kaptam, hogy nem találtam meg azonnal az orsó hajtókarját. Az első nekifutás után szinte azonnal lefeküdt a behemó jószág – így nyertem néhány másodpercet, hogy összeszedjem magamat –, de sikerült erőből felemelnem. Igyekeztem keménykedni, és folyamatosan erősen terhelni a halat. A zsinór bírta, de mivel a fonottnak nincs nyúlása, félő volt, hogy törik a bot, vagy a horog. Negyed óráig tartott a küzdelem, melynek során a zsinór kapott néhány hatalmas ütést a harcsafaroktól, csoda, hogy kibírta. Norbert közben kialakította a csónakban a küzdőteret és beemelte a motorokat. Ekkor megjelentek az első buborékok, majd a csónak mellett valószínűtlenül nagy harcsafej emelkedett a felszínre. Bot a bal kézben, majd kopp a harcsa fejére egy bütyköset. Még egy kör a hajó körül, majd végleg felfeküdt. Norbinak átadtam a botot, és előbb két kézzel markoltam a harcsaóriás álkapcsát, majd társam is szabad odanyúlt szabad kezével, és közös erővel befordítottuk a csónakba.

A mérleg nyelve 43 kilónál állapodott meg. Nagyobbat eddig még nem sikerült fognom. A harcsahorgászatban azonban az a szép, hogy mindig lehet nagyobbra számítani, a lehetőségeknek csak a horgász képzelete szab határt. Köszönöm Tóth Norbert barátomnak, aki negyvenedik születésnapja alkalmából engemet juttatott hatalmas ajándékhoz.