2024. április 20., szombat

MagyarZó Pistike messéi

Nálunk soha nincs uborkaszezon, mert ha nem történik valami, akkor a zőseim a legutóbbi eseményt kommentálják. Amamát főleg az inauguráció meg Kolinda foglalkoztatja.

– Én mondom neked, Tegyula, hogy ezek ki fognak békülni. Az én szimatom nem szokott csalni.

– Ki fog kibékülni és kivel, Tematild?

– A szerbek a horvátokkal. Láttad, hogy Vucsics milyen szívélyesen csevegett Kolindával a beiktatáson? Úgy csillogott a szeme, amikor a horvát elnök asszony megjelent a ciklámenszínű, elöl-hátul svájfolt selyemruhájában, mintha a legjobb barátnője lenne. Micsoda varrónője van!

– Szerintem csak a hőségtől csillogott az ünnepelt tekintete – válaszola atata. –Merthogy úgy tűnt, hogy igencsak felforrósodott a légkör a díszteremben, a klímaberendezés nem tudta felvenni a versenyt a kint tomboló kánikulával. Ez abból is látszott, hogy a külföldi vendégek nem győzték legyezni magukat.

– Nemcsak a csillogásból következtetek, Tegyula. Hanem abból is, hogy Kolinda is alaposan kitett magáért, amikor váratlanul egy kis piros kazettát vett elő a ridiküljéből, és odaajándékozta Vucsicsnénak. Ez senkinek se jutott eszébe a sok száz vendég közül! Olvastam, hogy egy medál volt benne, amely Szűz Máriát és a gyermek Jézust ábrázolja. Nem tartom kizártnak, Tegyula, hogy még komaság is lehet a dologból! Nem lepődnék meg, ha elkezdenének összejárni, és Kolinda elvállalná a keresztanyaságot az elnöki házaspár most született gyermeke felett.

– Már megint szabadjára engedted a fantáziádat, Tematild! – inté őt atata. – Ezek csak udvarias gesztusok voltak a beiktatáson, a kibékülés még odébb lesz. Egyelőre örüljünk annak, hogy ilyen szívélyes a két vezető kapcsolata, és reménykedjünk, hogy előbb-utóbb kézzelfogható eredmények is lesznek, enyhül majd a feszültség. Az mindenesetre jó hír, hogy a horvát vezető meghívta a szerb elnököt Zágrábba.

– Én azt csodáltam, hogy milyen otthonosan mozgott Kolinda a belgrádi ünnepségen – veté közbe a Zacsek. – Úgy kezelt le a vendégekkel, mintha ő lenne a főszereplő Vucsics beiktatásán. Arról nem beszélve, hogy ahol csak megjelent, magára vonzotta a férfinépség tekintetét. Úgy látom, nagyszerűen ért ahhoz, hogy az ujja köré csavarja a tárgyalópartnereket.

– Biztosan háziasszonynak is kiváló – fűzé hozzá amama. – Képzelem, milyen remek horvát ínyencfalatokat készít a vendégeinek. Parázson sült makrélát meg tintahalat blitvasalátával. Mert úgy hallottam, hogy tengerparti születésű. Gondolom, a szakácsművészete is közrejátszott abban, hogy ilyen magas tisztségre került.

– Ne beszélj butaságot, Tematild! Kolinda nem a konyhájáról híres, hanem a felkészültségéről, arról, hogy hat nyelven beszél, részben külföldön végezte el egyetemi tanulmányait, és még az elnökség előtt többek között magas tisztségeket töltött be külföldi intézményekben és a NATO-nál. Egyszóval olyan rátermett politikusról van szó, aki párját ritkítja a Balkánon. Nálunk mindenesetre nagyítóval se találnánk a vezetők között hasonlóan képzett politikust.

Jaés atata hallott egy politikusviccet, de semmi köze a mieinkhez!

Két politikus találkozik. Mondja az első:

– Komám, már vagy 6 éve nem láttalak.

– Egészen pontosan 5 éve nem találkoztunk. Egy tudományos kísérletben vettem részt.

– Ne mondd! És mit kísérleteztek rajtad?

– Egy híres agysebész kiműtötte az agyamat, és 5 évig kísérletezett vele, hogy lehetne feltölteni mindenféle tudással. Utána visszaoperálta.

– Ez igen veszélyes műtét lehetett. És hol voltál az 5 év alatt, amíg nem volt agyad?

– Elmentem képviselőnek a parlamentbe.

Ámde azt is megdumcsizták a faterék, hogy az inauguráción miként mutatták be a külföldi vendégeknek az egyes régiókat, köztük a mi Vajdaságunkat is.

– Hát, én abból, amit a tévében láttam a bemutatóból, nemigen ismerten volna rá a vidékünkre – füstölge a Zacsek. – Mert még csak halvány utalás se volt arra, hogy itt nemcsak többségiek élnek, hanem többféle manyinások is. Egyszerűen kiradíroztak bennünket Vajdaságból, mintha soha nem is lettünk volna! A vendégeknek az lehetett a benyomásuk, hogy ez a vidék mindig is ehhez az országhoz tartozott.

– Ne mérgelődjön, Zacsek! – csillapítá őt atata. – Egy ilyen sematikus bemutató nem térhet ki minden részletre, és nem is tarthattak történelemórát a vendégeknek arról, hogy hogy került a vidékünk Szerbiához. Az arab sejkeknek meg aztán úgyse jelentett volna semmit, hogy itt ki milyen nációhoz tartozik.

– Nem az arab sejkek miatt mérgelődök, Gyula zomzéd, hanem amiatt, hogy nyilván maguk a rendezők is úgy látják Vajdaságot, amilyennek bemutatták. És valószínűleg épp úgy halvány gőzük sincs a történelemről, mint a körülöttünk élőknek.

Mint annak a diáknak, aki az egyetemi felvételin a következő cseles kérdést kapja:

– Francia állampolgár volt, később generális, majd császár. Kiről van szó? – kérdezi a vizsgáztató.

– Tanár úr, kérem, én készültem, de ez valahogy nem ugrik be – mondja megszeppenve a diák.

– Gondolkodjon! Majd segítek: alacsony termetű, generális, majd császár… Na, ki lehetett az? Most se jut eszébe?

– Fogalmam sincs.

– Bonaparte Napóleon! – vágja ki mérgesen a tanár.

A diák feláll, és elindul az ajtó felé.

– Hová megy? – kérdezi a professzor.

– Ja, elnézést, azt hittem, hogy a következő vizsgázót szólította!

Atata szerint a Vulin Aleksandar is körülbelül annyira ért a hadügyekhez, mint a viccbeli diák a történelemhez. Mégis véderőminiszternek javasolják az új kormányba!

– Azt hittem, hogy az új kormány megalakítása jó alkalom lesz arra, hogy végre menesszék eme díszes júlos kádert, aki eddig népjóléti tárcavezető volt. Most meg kiderült, hogy még fontosabb minisztériumot szánnak neki. Nem értem, hogyan bízhatják rá a hadügyet, amikor minduntalan olyan harcias kijelentéseket tesz a szomszédok ellen, mintha hadban állnánk velük. Közben vette a bátorságot, hogy még Washingtont is kioktassa.

– Hja, Gyula zomzéd, úgy látszik, hogy a Moszkvában meghúzódó Mirjana asszonynak, egykori főnökének és elvtársnőjének, még mindig van befolyása Belgrádban – bólogata a Zacsek. – Nyilván ő egyengeti a távolból volt beosztottjának útját azzal a szándékkal, hogy hátha sikerül visszacsinálniuk a történelmet. És igazságosnak feltüntetni a Zlóbóék háborús kalandjait.

Ja és valamikor a kilencvenes években a Milosevic házaspár Kaliforniában nyaral. A strandon véletlenül összefutnak Bill Clinton elnökkel.

– Micsoda meglepetés, hogy itt találkozunk! – mondja az amerikai elnök. – Milyen kicsi a világ!

– Nem a világ kicsi – válaszolja önérzetesen Zlóbó –, hanem Szerbia a nagy!

PISTIKE, kiradírozott koma és sematikus történész