Pontosan tizenhatszor annyi ideig volt az Újvidéki Színház művészeti vezetője, mint most én – tehát tizenhat évig. Huszonhat éves korától ült a székben. Számtalan előadás, válságos és kevésbé válságos idők, repertoár és szerepek, építette a Nagy Illúziót, a színházat. Fúria volt a maga módján, és persze dáma. Okos szemüvege mögé bújva rókaprémet csavart a nyaka köré és dramaturgizált, korbácsolt, mondta a tutit.
Aztán az Újvidéki Rádióhoz igazolt és onnan csattogtatta a színház felé az ostort, de kiruccant pár év erejéig az akkor nyugdíjba térő Gerold László helyére is a Művészeti Akadémiára, hogy a legifjabb generációt is felvilágosítsa a dráma mibenlétéről.
Mindeközben nem változott. Nem volt rá szüksége.
Én már nem a művészeti vezetőt ismertem. Az újságírót, a színház történelmét és szellemiségét is jól ismerő doktornőt ismertem, aki sosem hivalkodott, de nem is rejtett véka alá semmit. Legfőképp a véleményét nem. Útitárs volt a BITEFen, a Steriján, a POSZTon, a TESZTen, a Vajdasági Fesztiválokon, az INFANTon. Gyilkos iróniával elemző barát volt ilyenkor. Kávé- és pálinkapartner. Zsűritárs. Nagyvilági asszony a kis világ közepén.
Ma reggel, halála másnapján ismét róla szólt az Újvidéki Színház – a hely, amely történetének mai napig csak két összefoglaló monográfiája van: a Franyó Zsuzsánna által összeállított Az Újvidéki Színház húsz, majd tíz évvel később Az Újvidéki Színház harminc éve.
Ma reggel ezeregy történet emelkedett a felszínre róla, a pénzügytől a szervezőirodáig. A Zsuzsáról (a Franyóról, a Franyeszról) mindenkinek van egy jó sztorija: a nyelvhasználat miatt mind korhatáros és mind pajzán, de ragyogó szellemességéről ír ódát. Így emlékeztünk meg róla, mert így szerettük. Szókimondónak, kegyetlennek, szellemesnek és viccesnek, kompromisszumot nem tűrő életvidám asszonynak.
Ma reggel valaki egy képet kért róla az archívumunkból. Pislogva állapítottuk meg, hogy nincs. A Zsuzsa elment, és még az arcát se hagyta nekünk hátra. Történet lett bennünk. Dramaturgia.
