2024. április 19., péntek

A templomból Titóig

Egy bánáti zenész visszaemlékezései

A muzslyaiakat legtöbbször szorgalmukról emlegetik. Kevés olyan földmunka vagy építőhely volt a vidéken, ahol ne lehetett volna magyar szót hallani. A nehéz munka mellett a muzslyaiak mulatozni is szerettek. Ma is híresek a muzslyai lakodalmak. Nem véletlen – és azt túlzás nélkül mondhatjuk –, hogy a közép-bánáti magyar többségű település a zenészek melegágya volt. A faluban, az ötvenes években egy tucatnál is több neves zenekar szórakoztatta a helybélieket, a környéken élőket is. Voltak, amelyeket hivatásos (fogadott) karmesterek készítettek fel. Molnár Ede példája pedig azt mutatja, hogy az itteni zenészek eljutottak az egykori Jugoszlávia minden csücskébe. Tito, az egykori államfő előtt sem vallottak szégyent, aki közismerten szerette a jó zenét.

Mostanában sajnos más a helyzet Bánátban. A kivándorlás megritkította a zenészállományt is. Sok zenekar emiatt lett „foghíjas” mások meg – jobb megoldás híján – megszűntek létezni. Ilyenkor nem marad más hátra, mint emlékezni a régi szép időkre.
Molnár Ede Erzsébetlakon született. Édesapja, Zoltán, tanító és kántor is volt egyben a faluban. Időleges betegsége miatt néha három napig nem bírta végezni a szolgálatát. Ezeken a napokon az akkor kilencéves Edének kellett helyettesítenie az erzsébetlaki katolikus templomban. Ennek, valamint apja szigorának köszönve már egészen fiatalon, zeneiskola nélkül is megismerkedett a kottával és a zenélés titkaival, ha szabad úgy mondani, a zene mesterségével. Mert autodidakta módon lett a vidék egyik legmegbecsültebb zenésze. A dolog titka az volt, hogy apjától minden napra megkapta a tanulnivaló leckét, amit szigorúan ellenőrzött.
A második világháború utáni zűrzavaros időkben a család átkerült Muzslyára. Ezekről Ede nem szívesen beszél: édesapját többször is előállították a hatóságok, német származású édesanyjának is egy alkalommal menekülnie kellett. Aztán lassan csitult a helyzet. Ede a Parti iskolában kezdte iskoláztatását, édesapja pedig egy ideig tanítóskodott, majd a muzslyai községházán dolgozott. Közben kántorkodott is Erzsébetlakon, Lukácsfalván és Écskán.

A segédkántori feladatoknak köszönve pedig Ede egyre jobban elsajátította az orgonajáték fortélyait. A nagybecskereki Gimnáziumban folytatta középiskolai tanulmányait, de zeneiskolára nem volt szüksége. Minek is lett volna, amikor már óvodás korában harmóniumon kísérte az előadásokat. Ezt tette az általános iskolában is. Tizenegy éves korától pedig már a Petőfi Művelődési Egyesületben készítette fel a fellépőket és fellépéseken vett részt.
A dolgok logikus menete volt, hogy ifjúkora hajnalán egy zenekarral táncmulatságokon zenéljen. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy hivatásos zenész legyen belőle. Nagybecskereken a Tisza vendéglőben kezdte zenészi pályafutását, 1961-ben. De ahhoz, hogy továbbléphessen, 1963-ban vizsgát kellett tennie Belgrádban. Zongorán és harmonikán kellett megmutatnia tudását az esztrád művészek egyesületének bizottsága előtt. Ettől kezdve biztos volt abban, hogy csakis zenészként élheti le az életét.
A katonaság után pedig megkezdődtek a vendégszereplések az ország minden táján. Tuzla, Banja Koviljača, Poreč, Trebinje, Titograd, Niš, Smederevo, Požarevac, a szabadkai Pátria Szálloda, Versec, Zombor, az écskai kastély…
Számos érdekes személlyel és személynek zenéltek. Olyan énekeseket kísértek, mint a Zafir Hadžimanov és Senka Veletanlić házaspár, vagy Vasilija Radojčić. Persze érdekes helyszínek is voltak, mint például a sztriptízbár Banja Koviljačán. Az nem is volt annyira egyszerű feladat, mint ahogy tűnhet. Mert minden tíz napban cserélték a programot, amely a párizsi Pigalból érkezett. Akkoriban épült a loznicai Viskoza gyár és a vendégek japán, német, és orosz mérnökök meg szakemberek voltak. Emlékszik a Valjevo–Loznica közötti út megnyitója utáni mulatságra is, amelynek főszereplője az egykor híres/hírhedt politikus, Dragoslav Draža Marković volt. Elmesélte a történetet, de azt mondta, jobb lesz, ha nem írom meg.

– Titónak is muzsikáltam három napig a tuzlai Bristol Szállodában. Amikor odajött, mindenkit kiköltöztettek, csak minket nem. Reggelire, ebédre, vacsorára készenlétben vártuk. Ilyenkor klasszikus számokat játszottunk. Halk hangulatzenével szolgáltunk. Egy alkalommal odajött és megkérdezte, hogy hova valósiak vagyunk. Mondtam, hogy zrenjaniniak. „Hát nem idevalósiak?” „Nem”. Mint mondta, nem hitte volna, hogy ilyen jó zenészeket talál majd itt.
Aztán 1974 tavaszán jött haza, amikor Muzslyán megnyílt a Piros Csizma. Három évig zenélt itt. Ezt az időszakot a létesítmény virágkoraként emlegetik a bánáti faluban. Merthogy itt többek között fellépett sok kiváló magyarországi énekes, mint Kovács Apollónia, Gál Gabriella, Madarász Katalin, Aradszki László, Fekete Mária, Kürti Ilona és még sokan mások. Nem csak a környékről, hanem egész Vajdaságból jártak ide vendégek. A vendégénekesek pedig sokszor nem hitték el, hogy egy helyi zenészekből álló zenekar kísérte őket.
– Kovács Apollónia egyszer oda is szólt a prímásnak, hogy menjen egy kicsit hátrébb, merthogy amit csak átélt a szívében az énekesnő, annak minden rezzenését követni tudtuk. Az egyik szünetben megkérdezte tőlem, hogy: Uram, hova valósiak maguk? Mondom, hogy én idevalósi vagyok. „Ugyan már ne mondja!” „De igen!” „Nem létezik”. Úgy muzsikáltak neki, mint ahogyan Budapesten. Olyanok voltak ezek a fellépések, mint ahogy most megy a magyar televízióban a „Csináljuk a fesztivált”. Úgy váltogatták egymást az énekesek és a számok, meséli Molnár Ede, aki szívesen emlékszik zenésztársaira: Dobrovolyszki Józsi bácsira, Lakatos Gyurira, Gera Ferire, Rafa Józsira, Rácz Ferire… meg a többiekre is.