2024. március 28., csütörtök

„Még nem a múlt, de kortársnak se tekinthető”

Lovra Éva: Ismernünk kell az adott kor elvárásait és igényeit ahhoz, hogy hosszútávon objektív véleményt alkossunk

Lovra Éva a szabadkai Építőmérnöki Karon városrendezés szakon szerzett oklevelet, jelenleg a Pécsi Tudományegyetemen folytat doktori tanulmányokat. Nemrégiben jelent meg Szabadka urbanizmusa és építészete a második világháború után (1945–1975) című kötete.

 Hogyan választotta ezt a kutatási témát? Miért éppen ezt az időszakot vizsgálta?

– A kutatás tényleges folyamata már 2008-ben elkezdődött, ekkor kaptam meg a Vajdasági Felsőoktatási Kollégium kutatói ösztöndíját, s Klein Rudolf, az MTA doktora, volt tanárom vállalta a mentor szerepét. Hosszas beszélgetés után találtunk a témára, ami kezdetben idegennek hatott, mert egy teljesen új, eddig még nem kutatott területet jelölt meg. A II. világháború utáni művészeti esztétika a volt tagországban, Szerbiában egy létező, de fel nem ismert mássággal rendelkező időszak mozgalma, amit sikerült definiálnom. A felállított hipotézis, azaz karizmatikus vezetőre érzékeny szocialista modernizmus létét alátámasztottam a művészeti, esztétikai, társadalmi, gazdasági és politikai tényekkel. Azzal foglalkoztam, hogy ez az időszak hogyan kondenzálódik az építészet, városépítés területén. Izgalmas feladat volt, főleg, hogy a művészettörténet nem foglalkozik külön korszakként ezzel a korral, s nem definiálja azt. Gyakorlatilag, ami minden kutató törekvése, egy meglévő, fel nem ismert mozgalomnak adtam nevet és definíciót. Ezek után egy évig nem foglalkoztam az időszakkal, kerestem az új perspektívát. Utaztam, külföldön dolgoztam, s közben az egyetemen is kialakult, hogy milyen területen fogok diplomázni. Visszatértem a témához, Klein tanár úr újra vállalta a mentorságot (először egy diplomadolgozatnál), s ajánlotta, hogy haladjak a teljestől az egység felé. Szabadka adott volt, kutatni kezdtem, a kezdeti nehézségek után olyan segítséget kaptam, ami felbecsülhetetlen. Dragutin Karlo De Negri, aki az adott időszak építészeti és városépítési szempontból meghatározó személyisége, mindvégig mellettem volt, s órákat beszélgettünk, valamint az anyaggyűjtésben Csipa József is támogatott. Ez az időszak nem csak Szabadka, de más települések „életében” is intenzív, változásokkal teli időszak, amikor romboltak, építettek, s kialakult egy teljesen más esztétikai és társadalmi értékítélet. Még nem a múlt, de kortársnak se tekinthető, s emiatt nagyon finoman kell bánni az adatokkal, a kritikával, az időszak értékelésével. S mindezt csak megfelelő szakmai és kutatási háttérrel tehető.

 Ebben az időszakban a „romboljuk le mindazt, ami régi” elv milyen mértékben érvényesült?

– Szabadka belvárosa, nevezzük így a több elkülönülő magból álló egységet, a II. világháború alatt, a bombázás következtében, s az azt követő építkezések természetes folyamataként átalakult. Ezt az időszakot csak részben nevezném a rombolás időszakának, hiszen tényleges átépítések, rehabilitációs folyamatok, gondolok itt a Tito marsall sugárútra, valóban történtek, de a legnagyobb volumenű átalakítás csak egy terv maradt. Az 1944-es bombázás következtében számos, a belvároshoz közeli terület „felszabadult”. Ezekre az üres területekre épült a Szabadegyetem, az új városháza és az azt övező épületkomplexum, valamint a lakóépületek egy része. A belvárosban csak néhány épületet romboltak le, mint a Kis Béke fogadó, vagy a higiéniai szempontból nem megfelelő, valamikori Fűzfás-ér árterének vályog épületei. A legvitatottabb döntés az 1964-es városközpont rehabilitációs pályázat eredménye, majd ennek alapján kialakított 1967-es terv volt. Ez a terv a terület egy része, a tervezett pályaudvar és a Zombor felé vezető út központi szakasza, valamint a Dimitrije Tucović utcát körülvevő tömbök bontását, valamint számos új, leginkább az adott időszak politikai törekvéseihez igazodó épület építését irányozta elő. A Centar áruház és a mellette lévő lakóépületek valósultak meg, mivel a gazdasági válság és egy későbbi közlekedési tanulmány megakadályozta a rombolást.

 A városrendezési szakembereket mi vezérelte abban az időszakban? Egyes vajdasági építészek jó példaként említik Szabadkát, hogy egyes vajdasági településekhez képest több régi ház, városrész maradt meg. Hogyan látja Ön?

– Szabadka városrendezési szempontból különleges, hiszen a sugárutak vonalát már a természet, valamint a 18., 19. és a 20. század első felének várostervezői felvázolták, míg a tényleges kialakítására a háború után került sor. Az adott kor új igényeket és szükségleteket hozott, a növekvő népesség, a motorizáció, a lakáshiány problémájának megoldása, a foghíjak kitöltése, a város, a társadalmi felfogás szerinti modernné tétele volt a cél. Szabadkán ezt, köszönve a hozzáértő várostervezőknek, humánus módon oldották meg. Természetesen ismernünk kell az adott kor elvárásait és igényeit ahhoz, hogy hosszútávon objektív véleményt alkossunk. A hatvanas években telepítették ki a város központi részéből az üzemeket, kialakult a gyalogos zóna a központban, megalakult a műemlékvédelmi intézet, felméréseket készítettek, hiszen az 1967-es terv után, főleg a szakmai és polgári ellenmozgalom hatására, felismerték azt, hogy az épített környezetet meg kell ismerni, felmérni s óvni. A kutatás után, ismerve a körülményeket és a várostervezők gondolatait, köszönve ezt a személyes beszélgetéseknek, leszögezhető, hogy egy-egy városrész kialakulása, átalakulása nem csak szakmai döntés, számos faktorral számolni kell, hiszen egy interdiszciplináris tevékenységről van szó.

 Milyen tanulságul szolgálhat a mának, a jövőnek a korszak (1945–1975) városrendezési megoldásainak, építészetének ismerete?

– A korszak esztétikája és gyakorlata többdimenziós, eleget kellett tenni nem csak a társadalmi, politikai, szakmai igényeknek úgy, hogy ezt a gazdaság és az egyéni lehetőségek nagyban korlátozták. Ma már komoly megalapozó tanulmányok készülnek, mielőtt egy városrendezési terv megszületne, ezt a felmérést elmulasztották a hatvanas években. A II. világháború utáni időszak megoldásai, a körülmények ismerete, ha valóban, előítélet nélkül kívánjuk szemlélni a korszakot, innovatív, ám nem minden esetben sikeres megoldások, pozitív és negatív döntések halmaza, amelyik a társadalmi jóllét megteremtésére, az életszínvonal javítására törekedett. A felelős döntések meghozatala, a tervezési folyamat átgondolása során nyújt segítséget, nem mutat irányt, hiszen azok a problémák, amelyek a korszak sajátjai voltak, ma már nem szignifikánsak. Építészeti szempontból pedig jó példák arra, hogy hogyan lehet a nyugati modernt ötvözni a szocialista eszmékkel egy minőségi formában, amelyek teljes értékelése még várat magára, de már egyre jobban felismerhető a tendencia, ami ennek az időszaknak a művészetét is értékeli.