Mintha reményt ébresztgetne Európában az az egy hónap, amely azóta múlt el, hogy Renzi olasz miniszterelnök az EU-elnöklés programját felvázolta, és már majd egy hónapja ennek az elnöklésnek a feladatait végzi. Igaz, hogy – Európa és az unió helyzetére jellemzően – a reménykedés inkább csak kérdés formájában jelentkezik: Olaszország tényleg csodára lesz képes? Megtalálta a mostani nagy válság leküzdésének leghatékonyabb módját, és ezzel nagy segítséget ad Európának is? A kérdés nem azzal kelt reményt, mintha a válságot leküzdve Olaszország helyzete oly rózsás lenne. Noha gazdasága növekedési pályára lépett: 2014 első negyedévében 0,1 százalékkal nőtt, és ezzel ott van valahol a nagy európai országok közepén, (a német gazdaság ebben az időszakban 0,8 százalékkal nőtt, Franciaországé már nem csökkent), ami lényeges eredmény ahhoz képest, hogy 13 negyedéven át állandóan esett, de ez azt jelenti, hogy még mindig fél százalékkal lemarad 2013 első negyedévének eredménye mögött. Tény az is, hogy Olaszország viszonylag jobb helyzetben van a nagy külkereskedelmi hiánnyal küszködő európai országoknál. (A válság előtt behozatala 11,6 milliárd dollár hiányt mutatott, de a turizmus évi 40 milliárdot hozott, hisz a világ negyedik idegenforgalmi célországa és Róma a világ negyedik leglátogatottabb városa.) A munkanélküliséget azonban még mindig nem sikerült csökkenteni, mi több az év első negyedében 0,8 százalékkal nőtt és ma már – 3,5 millió munkát keresővel – 13,6 százalékos. Az ország eladósodottsága pedig jóval nagyobb, (az évi nemzeti jövedelem 130 százaléka), mint az európai országok többségének.
Még az sem mondható, hogy a Renzi-kormánynak a válság megoldására készített programja valami nagy újdonság lenne. Igaz, hogy ez a program olyan lázas tevékenységet ígért, hogy a Nouvel Observateur már feltette a kérdést: „ambíció vagy utópia?”. Már ért is el szép sikereket. (Például a kormány és a parlamenti többség hatékonyabb munkája érdekében végrehajtotta a szenátus hatáskörének megnyirbálásával járó reformot, ami eddig egyetlen kormánynak sem sikerült.) Ez a program azonban nem tartalmaz többet, mint az az elképzelés, amelyet több európai kormány – a baloldali Hollande-tól a jobboldali Orbánig – vall: a megszorítások helyett a növekedésre és a munkahelyteremtésre kell összpontosítani. Igaz, van benne két újdonság is, ami megkülönbözteti a hasonló elképzelésektől. Az egyik: tudja, hogy ezt a programot nem lehet Brüsszel ellen lázongva, sőt „szabadságharcot” hirdetve megvalósítani, csakis az EU keretében lehet sikerre vinni: a kontinens versenyképességének növelésével és olyan intézkedésekkel, mint a közös energiapolitika. A másik: az oktatás felé megszorításokat alkalmazó kormányokkal szemben tudja, ennek a célnak az érdekében radikálisan meg kell reformálni az oktatást.
Ez a program azonban nem sok sikert ígér. Részben azért, mert a fogyasztás növelése vagy legalább szinten tartása nélkül (ha mondjuk a vásárlók nem cserélik kétévenként az autót vagy a hűtőszekrényt) hiába fektetnek a gazdasági növekedés serkentésébe, munkahely-teremtésbe, az előállított terméket nem lehet eladni, a megnövelt termelésnek nincs felvevőpiaca. A fogyasztás fenntartásának kísérlete viszont veszélyeket tartalmaz magában. Renzi például kardoskodik amellett, hogy Brüsszelnek 3 százaléknál nagyobb költségvetési hiányt kell megengednie, ami azt jelenti, hogy folytatódna az a gyakorlat, hogy a mai életszínvonalat a jövő nemzedékek megterhelésével, az eladósodással tartják fenn. Részben azért ígér kevés sikert ez a program, mert a gazdaság serkentéséhez is pénz kell, azt is elő kell valahonnan teremteni, tehát mégis csak kénytelenek a megszorításokhoz folyamodni. Ennek következményét Renzi is megtapasztalta: ezek a megszorítások már májusban komoly utcai megmozdulásokhoz, (egyetlen ilyenben 20 tiltakozó és 10 rendőr sebesült meg), sztrájkokhoz, gyárfoglalásokhoz vezettek.
Mindez igaz, de az olasz példa és ezzel az olasz elnöklés mégis a reményt adhatja vissza Európának. Nemcsak azzal, hogy Renzi, Európa legfiatalabb miniszterelnöke, azzal is: az euroszkepticizmus vészes terjedésével, a Brüsszel elleni (a pénzek elfogadásával, sőt sürgetésével együtt járó) lázongással szemben az unió megújhodását helyezi előtérbe. Azzal, hogy harcot hirdet az „uniót bénító unalom” ellen, mert „nemcsak a pénzről van szó, hanem a mi sorsunkról. Az európai válságról van szó, arról, hogy jövőt adjunk hagyományainkkal, és bizonyítsuk, hogy Európa nemcsak földrajzi fogalom”, és ehhez példátlan tempót diktál.
A bizakodásnak még ennél is kecsegtetőbb forrása azonban az, hogy úgy rémlik, Olaszország megtalálta a válság leküzdésének nemcsak leghatékonyabb, de egyedül lehetséges módszerét, formáját. Ennek a megoldásnak az alapjába két nagyon lényeges dolog épül be. Az egyik: a demokráciát a népszerűség hajhászásává és a pártok viszályává (az ellenzék visszaszorítására összpontosító kormánnyal és a „minél rosszabb annál jobb” elvet való ellenzékkel) aljasító gyakorlattal szemben létrehozták a bal- és jobboldalt összefogó nemzeti egységkormányt. (Az 1946 óta 71 kormányt „elfogyasztó” Olaszországban erre már volt példa, de a sikerhez Berlusconi pártjának kettészakadására is szükség volt.) A másik pedig: a lakosságnak nem nemzeti hőzöngéssel elnyert támogatása. (Olaszországban a közöny terjedésével szemben – a két kötelező szavazást elrendelő országot leszámítva – a legnagyobb volt a részvétel az EP-választásokon, és Renzi pártja a szavazatok 41 százalékával győzött.)
