Európa történetében a 19. és a 20. század fordulóját még az ártatlanság korszakába sorolhatjuk, az emberiség még nem sejti, mi vár rá, milyen gondolatok és ideológia szurrogátumok támadnak, és milyen cselekmények fognak bekövetkezni a 20. században. Ebben az ártatlanságban mondhatta – és állítólag mondta is – Ferenc József, amikor először járt Magyarországon (1867. június 8-án), hogy: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” A huszonegyedik század elejéről nézve ebben némi szerénységet, és egyben irigyelnivalót láthatunk. Valóban irigyelni való, amikor valaki kijelentheti, hogy mindennel elégedett. A kiegyezés valóban megnyugvást hozott, amire szüksége volt Magyarországnak, a birodalomnak, Bécsnek és az uralkodónak is, azaz szinte mindenkinek, és természetesen a gazdaságnak is, hogy addig nem látott mértékben fejlődjön. A kiegyezésben az osztrák fél, Bécs lemondott arról, hogy megrendszabályozza azt, amit nem lehet, ezzel a problémáinak egy részétől is megszabadult. Magyarország viszont hallatlan lehetőséghez jutott. A birodalom biztonságos keretei között gazdasági, társadalmi, tudományos, kulturális fejlődésen ment át. Mi innen, a következő századforduló után is érzékeljük ezt, hiszen városaink meghatározó épületei ebben a korszakban épültek. Zentán a híres tűzoltóság és a városháza is ebben a korszakban épült. Mégis, mi ma sokkal elégedetlenebbek, követelőzőbbek, sőt kapzsibbak vagyunk. Ritkán hangzik el, hogy valaki valamivel, hát még, hogy mindennel elégedett. Lehet sorolni kinél hosszabb, kinél rövidebb listákon, hogy mivel nem elégedett. A tömegtermelés, a technicizált élet, a bőség hübrisze fojtogat bennünket, ugyanakkor hiányt szenvedünk valamiben, abban, ami még az előző századfordulón megvolt: a rendezettségben, a perspektívában, a kiszámítható jövőben, az átlátható világban. Az viszont egy másik kérdés, hogy ez illúziónak bizonyult. Ám az illúziókról csak utólag derül ki, hogy azok, amíg még remények és gondolatok képesek hatni mindaddig, amíg hinni lehet bennük. A századfordulón nem sejtették, hogy milyen rövid ideig tart még a békeévek sora. Ezért van valami sajnálnivaló is ebben a korban, hiszen még nem tudták, mi vár rájuk. Maga a császár is azt hitte, hogy a háború tervezhető, hogy annak vége előrelátható. Ezt hitte, mert ő még ilyen világból jött...
A romlás virágai azonban már a századfordulón bimbóztak, hogy majd 1914 és 1946 között 65 millió embert gyilkoljanak meg, annyit, mint amennyi az egész bolygó lakossága volt Periklész idejében (ahogy ezt Daniel Quinn a B története c. könyvében lényegretörően meg is jegyzi). A 20. század elejére már minden olyan ideológia készen állt, amelyektől majd lángba borul Európa. Az ősi bűn, ill. az egyik az ősi bűnök közül az önzés új dimenziókat kapott a tömegtermelés, a nagyvárosok, a városi szegénység és a gépek megjelenésével. A liberális kapitalizmus féktelenségében milliókat tett megalázott, megtépázott és rongyos városi munkásokká. A Nyugat a 19. század végére már elfelejtette a protestáns, a katolikus, és minden más etika alapját is, az istene a pénz lett, és ezért belföldön átgázolt a dolgozó milliókon éppúgy, mint a gyarmatokon élő alávetettek millióin, hogy végül ezután megpróbálják egymástól elvenni a gyarmatokat, hogy még több millió emberen átgázolhassanak. Nem volt véletlen, hogy hamarosan megszületett ennek az „ellenideológiája”. A kommunizmus úgy akart a földgolyó egészén átívelő mozgalmat indítani, hogy az ún. kizsákmányoltakat, akikből a legtöbb van, próbálta egységbe szervezni. A nincsteleneket és szegényeket a gazdagokkal szembeállítani, és aki ellenáll a tudományos szocializmusnak, azt kiirtani, majd utána ugyanezt a nem ellenállókkal folytatni. És készen voltak már a nemzeti szocializmus elemei is, amely „rendszerré” összegyúrva a leggyorsabban égette el önmagát, és mindent, amihez hozzáért Európában. Ám a századforduló Zentáján alighanem csak entellektüelek gondolkodtak a tudományos szocializmuson, a szociál-darwinizmuson és a rosszul értelmezett szabadság mindent elsöprő erején. Az országos lapok meglehetősen bulvárosak voltak, a helyi lapok pedig helyi érdekeket szolgáltak. A sajtó nemegyszer durva hangnemű is volt. Ugyanakkor, és mindennek ellenére, a művelődést is szolgálta. A szellemi önvédelem eszközeként a humoros sajtótermékek is megtalálták közönségüket. A zentai politikai életre is rányomta bélyegét a választási rendszer tökéletlensége, és az érvelés mellett megjelent mindenféle praktika a szavazatok megszerzésének érdekében.
Amint ez a kiállításon látszik, a zentaiak jórészt a maguk dolgával voltak elfoglalva, hidat építettek; a Tisza szabályozásában voltak érdekeltek, hogy termőföldekhez jussanak; új lakóházakat építettek a városi munkásságnak; vallási életet éltek; a királyt várták, aki 1895. szeptember 21-én érkezett; örültek a vasút megérkezésének, de elszalasztották a szárnyvonalak kiépítését; megszervezték az oktatást, az egészségügyet, a tűzoltóságot. A városatyák és a gazdaság szereplői egyengették a város fejlődését, amit közben a korszakban dúló tűzvész visszavetett. A polgáriasodás jeleként szélesebb körben jelent meg a szabadidő, amit a közkedvelt Népkertben töltöttek el. A kiállítás hiányának érzem, hogy nem beszéltek a kávéházi életről és a szórakozás és/vagy züllés különböző szintjeiről.
A dualizmus kora a lehetőségek kora is volt, az egyének, a közösségek, így a városi közösségek számára is. A lehetőségek azonban azok kihasználását is felvetik, ami viszont a politikum szférájába kerülve a „kinek lesz belőle haszna?” kérdését hozza magával (vélhetően ez állt a királylátogatás, az emlékműállítás és a század végi folyamatos évforduló-ünnepségek körüli költekezések mögött is). A szabadságjogok, a kiegyezéssel kibővülő önkormányzatiság és lehetőségek megnövekedése nem egyformán kedvezett Zenta minden lakójának. Így a zentaiak egyrészt belemerültek az országos folyamatokba, másrészt közösségként és egyénenként is a saját érdekeiket próbálták megvalósítani. Ezért tudott a „politika ördöge” – ahogy ezt a kiállításon olvashatjuk – hatékonyan működni a helyi politikában is. Akkor is, akárcsak ma, a politika és közélet szimbolikus dolgokkal is foglalkozott, mint amilyen a város címerének használati joga, amely éppen 1900-ban rendeződött.
A politika országos és helyi szinten is az érdekek konfrontálódását jelenti. Országos szinten a fő törésvonal a kiegyezéshez való viszonyulás volt, helyi szinten a város képviselőjének megválasztásakor csaptak össze az indulatok, és a vetekedő felek cseppet sem bántak egymással kesztyűs kézzel. Gyakran a párt-, ill. egyéni érdekek szembekerültek a város érdekeivel: semmi új a nap alatt. Mégis, ekkoriban még nem éreztek semmit a kommunizmus, a nácizmus, a fasizmus fenyegetéséből, és a liberális kapitalizmus sem dohogott olyan erővel, mint Budapesten vagy Bécsben. Arról pedig nem is álmodtak, hogy két évtized sem telik el, és a délszláv állam polgárai lesznek.
Zenta vidéki város volt, mint ahogy az ma is, egy élhető, átlátható, irányítható város, amilyen ma is. Zentán nincsenek félbehagyott színházak és uszodák, noha egy rosszul sikeredett milleniumvárást azért átélt, és a nagy hadvezér, Savoyai Eugén szobra nem Zentán, hanem Budán áll. Zenta egy működőképes birodalom része is volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia a korszak hatodik legjelentősebb állama volt a világon. Ezt az ipari, a mezőgazdasági termelés volumenéből, a népesség létszámából, a tőkeerő nagysága alapján lehet kijelenteni. Európában a 19. század eleje még szinte középkori, a vége pedig már egészen modern. Ekkor alkotnak azok a tudósok, művészek, akik végül belekerülnek a nemzeti és nem nemzeti kánonokba, és visszaköszönnek a mai tankönyvekből. A 19. század lassan indul, majd fokozatosan gyorsul, hogy a végén, a századfordulón száguldjon. Ekkor épülnek ki a vasútvonalak. A század elején Angliában még csak megtervezik a gőzmozdonyt, hogy a végére már azt is énekeljék, hogy: „megy a gőzös / megy a gőzös / Kanizsára”. A 19. század első felében Petőfi még a költészet sas röptét, hogy annak különbözőségét, távlatosságát emelje ki a széles országutakon „ballagó” szekérhez hasonlítja. A század végére már lett volna mihez hasonlítania, hiszen a gőzmozdony már nem ballagott, a belső égésű robbanómotoros autók is nagyban gurultak a még tágasnak tűnő, ám már itt-ott lekövezett utcákon, és a repülés sem volt már elérhetetlen vágyálom. A nyugati világ fejlődéséből a Monarchia derekasan kivette a részét, noha az USA és Németország az innovációban előbbre járt, Franciaország és főleg Nagy-Britannia pedig gazdaságilag és katonailag volt hatékony és erős. Oroszország hatalmas embertömegével és területével tűnt ki, ám a Monarchia sem volt kis állam, az innovációban is élen járt, és nem volt olyan égbekiáltó különbség Nyugat- és Közép-Európa között. A Monarchia a szervezettség mintaképe is volt, amit maga az uralkodó testesített meg. Szikár napirendhez tartotta magát, rendhez! A Monarchiában rend volt. Danilo Kiš édesapja abban lelte örömét, hogy részletes menetrendet állítson össze, amelynek bizony volt is értelme, hiszen a vonatok rendre, menetrendszerűen jártak. És az állomásfőnököknek még az is elő volt írva, hogy az állomást muskátlival díszítsék. Az állomások terv szerint épültek, és ebbe az is belefért, hogy az utazástól megfáradt ember egy bécsi szeletet egyen, és hozzá sört igyon az állomáson. Ekkoriban dől el a bor-sör vita Magyarországon – a magyarok több sört kezdtek fogyasztani, mint bort. A monarchiabeli Magyarországon Fiumétól Brassóig ugyanazt tanították az iskolákban, a pedellusok időre csengettek. Nem csoda, hogy éppen ez a rendezettség és a pontosan működő császár ihlette meg Csontváryt, amikor az iratok fölé hajló elszántan dolgozó uralkodóról kívánt képet festeni.
Ám a birodalom korántsem volt ideális, volt benne a kafkai szorongásból és a musili tulajdonságok nélküliségéből is. Mahler titáni zenéjébe mélabú is keveredik, hogy Kosztolányinál ez domináljon. A bácskai por melankóliája nem csak Szabadkán érződött. Pacsirták és Novák tanár urak szerte a birodalomban sétáltak, és Zentán is voltak ilyen sorsok. A birodalom mechanikusan működő hivatalai, a bürokratikus logika nem lehetett mindenkinek szimpatikus. A Monarchia a többi nagyhatalommal ellentétben nem tudott teljes egységként működni. Gyengéje és ereje is abból eredt, hogy sokrétű volt. Magyarországon is krónikus megoldatlan bajok sorakoztak. A falusi nincstelenek, törpebirtokosok és zsellérek helyzetének megoldására nem tettek komoly kísérletet, ezért tudnak majd terjedni a különböző extrémizmusok, a kaszáskeresztes, nyilaskeresztes mozgalmak is a falvakban. Ezek a föld ígéretével manipulálták a nincstelen tömegeket. A városi munkásság helyzete sem volt megoldva, iszonyú szegénységben éltek és rendkívül sokat dolgoztak, miközben a városok züllött erkölcseitől megvetően fordultak el a moralisták. Ezen kívül a választási rendszer és a politikai képviselet kérdése sem volt megoldva. A választójog kevesek kiváltsága volt. A parlament nem reprezentálta a lakosságot, ezért nem a valós problémákról tárgyalt, hiszen a képviselők nem csak napjainkban képviselik inkább saját érdekeiket (ez így van minden képviseleti rendszerben). Viszont, ha a választási rendszer torzításai túl nagyok, akkor a politikai élet elszakad a valóságtól. Ez volt a helyzet Magyarországon. Ezért volt az, hogy a magyar politikai elit úgy gondolta, minden rendben van a nemzetiségi kérdéssel, a nemzetiségiek pedig nem így gondolták. A sok belső baj nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végül a világháborúban védtelenné és kiszolgáltatottá váljék Magyarország. De ez már egy másik történet, amely már a század közepe felé mutat, ezek mellett a századforduló évei teljes joggal nevezhetők boldog békeéveknek...
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
