Szent Istvánról hosszasan lehetne beszélni, de egy valamit el kell mindenképpen mondani: személye összeköt minden ma élő magyart. Politikus, államférfi volt, országot szervezett, de tiszteli az egyház is, hiszen – ahogy a róla szóló vesperás is mondja – Krisztushoz vezette országát, ezen kívül gondolkodó is volt, hiszen Imre herceghez intézett intelmei ma is olvashatók, és, noha nem ő írta, az elképzelhetetlen, hogy ne ismerte volna a tartalmát, és ne egyezett volna azzal, hogy a nevében kiadják ezeket. István király még az előtt uralkodott, hogy a nyugati egyházban megjelentek volna a törésvonalak, és még az előtt, hogy a keleti és a nyugati egyházak szétváltak volna. Mindkét egyházban szentként tisztelik, és a magyar protestánsok is a legmélyebb tisztelettel vannak iránta. Szent István tehát minden magyart összeköt.
Sokszor kell 1848-ról beszélnem, és akkor mindig elmondom, hogy 1848-ban a modern magyar nemzet született meg, István királyról viszont azt kell mondanunk, hogy Magyarország megalapítója.
István királyt joggal tisztelik az egyházban. Igaz, hogy a pogányság visszaszorítása erőszakos volt, és hogy voltak pogánylázadások, ám az is igaz, hogy éppen annak a pogány lázadónak a leszármazottja avatta szentté, akit ő győzött le. Szent László, noha Vazul leszármazottja, példaképét látta Szent Istvánban, és ez nemcsak abban nyilvánult ez meg, hogy szentté avatták uralkodása alatt, hanem abban is, hogy a törvényalkotását folytatta, és arra épített. István király olyan alapokat hagyott, amelyre így vagy úgy minden utódja épített. Az egyház azonban nem csupán a pogányság megszüntetőjét látja benne. Korszakalkotó volt az, ahogy két érsekséget, és 9–12 vagy esetleg több püspökséget szervezett meg. A püspökségek számát illetően nem egyértelműek a források, ezért a tudomány nem tud nyugvópontra jutni a számot illetően. Ám a szám, noha fontos, a lényegen nem változtat, az egyházszervezet, amit megalapított, kisebb-nagyobb módosulásokkal máig fennmaradt.
Szent István politikus is volt. Ha lenne a politikában egy olyan szokás, mint ami a pappá szentelésben van, ha lenne politikussá szentelés, akkor ezt Szent Istvánig lehetne visszavezetni. Az egyházban a pappá szenteléskor, amikor a már papi személyek kézrátétellel megérintik az új papot, mint ahogy őket is megérintették, akkor egy érintést közvetítenek. Ez visszavezethető az őskereszténységig, sőt elvben egészen Jézus Krisztusig. Nos, ha a magyar politikusoknál lenne ilyesmi, akkor ennek az érintésnek a forrása Szent István lenne.
I. Istvánnak az országszervezésben is elévülhetetlen érdemei vannak. Egy nagyszerű rendszert vezetett be a bomladozó törzsi rendszer helyett. Lehet, hogy a törzsi rendszer jó volt egy évszázaddal korábban, a honfoglalás körüli időkben, ám az ezredik év környékére már tarthatatlan volt. Noha a törzsek megszüntetése és megregulázása egy életforma végét jelentette, mégis a törzsek tagjainak a továbbélést biztosította, egy másik életformában. A törzsi rendet a megyék rendszere váltotta fel, ami egy nagyszerű tett volt, és máig hat. A Nyugat-római, illetve Német-római Birodalomban a fő gond az volt, hogy a tartományurak nem mindig engedelmeskedtek a császárnak, ám Magyarországon ilyen tartományok nem jöttek létre (illetve csak rövid ideig léteztek a későbbiekben), mert a megye egy olyan politikai-közigazgatási egység volt, amely gazdasági és katonai szempontból is egy jól kezelhető, jelentős egység volt, ám soha nem akkora, hogy ez veszélyt jelentsen az ország egységére. Bizáncban is azért tértek rá a thema-rendszerre, mert ott is az irányíthatóság volt a kérdés. Nem valószínű, hogy Szent István ezt másolta volna, azonban a két rendszer hasonló. A különbség az, hogy a megyerendszer megmaradt. Máig ez a magyarországi és a horvátországi politikai-területi szerveződés alapja. Ha jobban belegondolunk, akkor lényegében ez a rendszer működik Szlovákiában és Romániában is, azzal, hogy ott a megnevezésekkel és a közigazgatási határokkal többet variáltak. Ez a fajta szerveződés köszön vissza a vajdasági politikai térszerveződésben is, és nem utolsósorban abban is, hogy az emberek ma is Bácskában, Bánátban, Szerémségben gondolkodnak. Ez a megyerendszerre vezethető vissza. A megyeszervezés mellett István törvényeket is adott az országnak, ezekre mindig visszatekintettek utódai.
Istvánnal kapcsolatban mindenképpen ki kell emelnünk, hogy az, amit maga után hagyott, bölcsességre vall. Közismert, hogy személyes sorsa tragikus. Fiai mind meghaltak kis korukban, Imre herceg pedig egyetlen trónörökösként halt meg. Tehát az új rend, amit bevezetett, és aminek az alapja a primogenitúra elv volt, vagyis az, hogy az elsőszülött fiú örökli a trónt, már nála is megbicsaklott. Ebben a helyzetben kétségbeesett döntésre szánta el magát: országát a Szent Szűznek ajánlotta fel, amiből egy sor dolog következett. Egyrészt ez lett az alapja a Szentkorona-tannak, amely később a magyar királyságban egy sajátos kiegyensúlyozó szerepet játszott. Egyrészt a király felett is volt valami, a Szent Korona, ami szabályok és törvények rendszerét jelenítette meg, amely korlátozta az uralkodót, másrészt a nemesség a Szent Korona által megjelenített közösség része volt, ami azt jelentette, hogy nemcsak a királynak volt alávetve, és hogy a király hatalma sem volt korlátlan felettük. És végül a nemességen kívül megjelent egy hungarus tudat, ami a köznépet jellemezte, az a tudat, hogy Szent István országához tartoznak. A középkorban sokan mentek külföldre tanulni, a nevekből sokszor látszik, hogy viselőjük esetleg nem magyarul beszélt, ám amikor megkérdezték tőle, hogy honnan jött és miféle, akkor a hungarus volt erre a válasz, amit be is írtak a nyilvántartásokba.
Szent István tehát inspirációt adott a későbbi koroknak, és azok emberei visszanézhettek felé. Intelmeiben életvezetetési, bölcseleti és uralkodói tanácsok is vannak, érdemes elolvasni. Nem véletlen, hogy a nagy felfordulások után, amikor a törvénykezés következett, mindig visszahivatkoztak Szent Istvánra. Így tett Szent László, majd Nagy Lajos is, akinek Szent László volt a példaképe. Törvénykeztek a nagy Dózsa-féle paraszt- és köznemes lázadás után, és a mai érvényes magyar Alaptörvény (alkotmány) is visszautal rá.
Végül pedig azt mondanám, hogy az igazán nagy történelmi alakok emléke új életre kel, és saját pályát fut be. Szimbólum lesz. Így van ez Szent Istvánnal is. Benne élt Szent Lászlóban, az összes magyar uralkodóban, az egyházban, a köznépben. Az igazán nagy hatást így gyakorolja ránk. A művész, Vékony Lajos képzeletében is életre kelt. A művészettörténész és a történész is kiemelheti, hogy Szent István nem viselhette ezt a koronát ilyen formában, hiszen az akkor még nem volt meg. Beszélhet arról, hogy nem őrződtek meg hiteles módon a vonásai, hiszen nincs meg a teljes csontváza sem, ereklyék maradtak csupán belőle. Ám ez a lényegen nem változtat, minden augusztus 20-án bezárul a kör, összeér az emlékezés és a történelem, ilyenkor érezhetjük, hogy Szent István a miénk, és mindenkié.
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg.)
Nemzeti ünnepünkre készülve a szabadkai Munkás Jézus plébánia kiállítást nyitott meg vasárnap Szentek, madonnák, angyalok címmel Vékony Lajos keramikus, iparművész alkotásaiból. Megnyitó beszédében dr. Mészáros Zoltán a dombormű (képünkön) kapcsán a Szent István-i hagyaték időszerű kérdéseiről beszélt.
