2024. április 16., kedd

Aranytoll, Mester és a szőke cigányok

Ezekben a napokban, jobban mondva a múlt héten sok minden rendhagyó történt velem. Először kaptam egy aranytollat a Vajdasági Újságírók Egyesületétől… Meglepően ünnepi hangulatban adták át a báni palota nagytermében. Vava, a Tanjug legendás szerkesztője mellett ültem… ez már önmagában elég kitüntetés volt. Még mielőtt elkezdődtek volna a beszédek, és megkaptuk volna – hatan, ha jól emlékszem – az aranyat, megrohantak bennünket a rádiósok, tévések, és persze mondani kellett valamit… Akaratlanul kibuggyant belőlem: „Nem tudom, hogy miért kapom”! Ha véletlen egy évvel ezelőtt történt volna, az egekig ugrálnék, mert elhunyt nejemnek ez nagy örömet jelentett volna! A tévés csak bámult rám! Nejem lökdösött ugyanis az újságírás felé, Piszár József meg felvett, és hihetetlen kitartással, bizalommal, megértéssel próbált valamit kifaragni egy bunkó edzőből. Azt mondta a napokban telefonon (beteg volt, de jobban van, azt vettem ki a hangjából!), hogy „igenis megérdemelted”. Szerintem ő, mindannyiunk mentora, érdemelne egy tollat, mégpedig fehéraranyból!

De most még nincs vége semminek, jönnek (valójában amikor ezt olvassák, már megvoltak) az áldomások… Péntek délelőtt a vének tanácsa, mármint a Forum nyugalmazottjai várják a tütüt… De mérges lesz az idősebb Németh a vének miatt! Délután pedig a Novi Sad egykori játékosaival van (volt) a reguláris összeröffenésem. Tehát jöhet a bevásárlás.

Magyarkodtam egy nagyot!

Aztán jött valami, amiről nem tudtam, hogy mit is gondoljak. Édesanyám ágáról rokonom Vajda Attila meghívására Tornyosra érkeztem. Eljöttek hozzám, hogy kiválasszák a koreai olimpiai játékokról hozott dolgaimból, ami szerintük érdekes lesz a XXIX. Nemzetközi sporttörténeti konferenciára. A felvonulási öltözék, a kalap, egy óriási fotó, az emlékérmek. Továbbá nejem Szeles Mónika-festménye, az angol királynőtől kapott kitüntetésem… a Four, four two hasábjain megjelent fotóim… stb. Mondhatom, hogy nagyon sokan fényképezték a kiállított dolgokat, és „ezeregy” emberrel beszélgettem. Teljességben magyar közegben voltam először tudja a jó ég, mióta! Érdekes volt hallgatni a beszámolókat. Te szent isten, mi mindent nem tudok én a nemzetemről! Meg is ígértem Attilának, hogy a jövő évben megyek velük Székelyföldre! Alig várom, remélem, addig nem robbanok le. Ha nejem velem lett volna, nagyon élvezte volna, mert Ausztráliában tudja a jó ég, hányan mesélték, hogy velem jártak iskolába, vagy hogy én tanítottam őket erre vagy arra. Nos, itt is akadt egy-két osztálytársam és tanulóm. Engem ez nem zavar, inkább nagyon is szimpatikusnak tartom. Ragaszkodnának hozzám az emberek? Nagyon kellemesen meglepett, hogy Mester Gyula milyen szépen beszél magyarul. Nagyon rokonszenves ez a fiatalember onnan az égből – én a hónaljáig érek! A mondanivalóját nagyon ügyesen „kényszerítette ki” belőle Vajda Attila. Jó tévés kérdező volna, talán éppen ezért, mert sok mindent tud, maradt talpon Pesten is! Nem is tudom, hogy jött fel, de valaki megemlítette, hogy ebben a helységben nincs egyetlen más nemzetiségű, mint magyar. Itt csak MI élünk, meg a cigányok, mondta egy nálam sokkal fiatalabb ember. Erre egy másik odadobta számomra a legérdekesebb bővítést: mégpedig nem is egy szőke! Mi az, hogy szőke cigány?! – kérdem én. Hát szőke, mégpedig kalászszőke! – volt a válasz. Másnap járva Tornyost bele is futottunk egy kis csoportba, melyben két fiú igenis szőke volt! A többi mind a megszokott színnel bőrben, hajban… A legérdesebb pedig az volt, hogy mindannyian szinte kórusban mondták: „Jó napot kívánok!” Sőt az egyik még tovább ment: Hogy vannak? Na kérem: szőke és jól nevelt! Az egészre egy kicsit rátromfolt Piszár a következőkkel: Évekkel ezelőtt egy kétnapos sakkversenyt szerveztünk Tornyoson, és az újvidéki gyerekek nem akartak ott aludni, mert „itt nincs szerb… megyünk haza”… Erre megszólalt egy idősebb férfi, dehogy nincs, én szerb vagyok! A bibi az egészben az volt, hogy ezt mind magyarul mondta!

Távirati stílusban

Nem sikerült a Borussiát BL-győztesnek avatnom! Ragyogó volt a két német csapat játéka, amit csak az a békát rágó olasz rontott el! Hihetetlen, hogy miket megengedett a Bayernnak, valójában önmagának! Remélem, soha többé nem kap egy ilyen meccset, mert amikor büntetőt adott a Bayern ellen, akkor minimum sárga lapot kellett volna adnia a szabálysértőnek, ami azt jelenti, hogy az öltözőbe küldi a már egyszer megsárgult vétkest! S a győztes gól szerzője sem lett volna szabad, hogy a pályán maradjon végig, mert egy pillanatban „kitépte” a torkát a védőnek!

***

Hogy Džajić nem tudja, miként kell írni a „domináns”-t, azt megértem, mert ő sok minden mást sem tud, de hogy a magát a „totális vezető sportlapnak” becéző társaság sem ismeri a domináns szót… hiszen csütörtökön az első oldalon azt írják, hogy Džajić azt állítja: „Prioritet dominatan tim” (Egy domináns csapat a prioritás)! Hát kérem, ilyen szó tegnapelőttig nem volt még a szerb nyelvben sem! Most van! Ki mondja, hogy ezek írástudatlanok! Dehogyis azok, ők új szavakkal is megjutalmazzák a világot.

***

A mellemnek szegezték a napokban a következő kérdést: Mi a jellemző a mai futballra? Egy pillanatra meglepődtem, de nyomban megfogalmazódott a válasz: Ma mindenki tud rontani, de nagyon kevesen tudják ennek az ellenkezőjét! Bosszankodva nézett rám, és csak annyit mondott: Te nagyokos! Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy válasza pozitív fényben mutat be!

***

Biztos vagyok abban, hogy nagyon sokan tudják, hogy az ausztrál női teniszező Stosur nem is annyira nőies! Már az, hogy szinte állandóan viszi magával a nőjét, mond valamit, nemde? S ha az ember meglátja a karizmait, akkor nagyon jól tudja, hogy vele nem éppen ajánlatos sötétben akaratoskodni. Az közismert, hogy nagyon sok teniszező fiatalembert kísérnek el útjaikra kedveseik, de a fordítottja nagyon ritkán történik, s akkor is szúrja mindenkinek a szemét. Akkor talán a fenti volna a megoldás?! Stosur nem a legjobb teniszező, de voltak a múltban néhányan, akik a világ legjobbjai voltak, oldalukon egy-egy helyes nővel. Az egyik amerikai, a másik csehszlovákiai volt… Ne kontárkodjunk tovább, maradjunk ebben…