Azt hitték, mint amit mindenki hisz, amikor egy gyerek születik, hogy valami „nagyvalami” vár rá. Boldogságot, sikert, örömöt, gazdagságot kívántak neki. Az volt a divat a faluban, hogy jól kiejthető, magyar ékezeteket nem tartalmazó neveket adjanak, amelyeknek a hangzása olyan „nemzetközies”. Pedig Anita olyan volt, mint a többi, lehetett volna akár Julcsi, akár Mariska, hisz mindenki csak „csajoknak”, sőt egyesek a hátuk mögött csak „nősténynek”, „tehénkéknek” nevezték az ifjú hölgyeket, hiába voltak a nagyszerű, nemzetközi neveik.
Mindez egy olyan faluban volt, amiről el sem képzeli egy városlakó, hogy létezhet. Anita tehát fajsúlyos nevet kapott, azt is mondhatni: európai minőségűt, hátha jó lesz valahol külföldön. Anita mégsem távoli országokba utazott, hanem csak a falu folklórjába vonult be, más címkét viselve. Ha azt mondták Anita, mindenki tudta kiről, van szó, és némelyek kajánul mosolyogtak, és más jelző is előkerült.
Anita – egyik a sok „nőci” közül – nem volt rendkívüli teremtés. Átlagos iskolás volt, vagy egy picit alatta. A név nem hatott a tanárokra, és senkire sem, akivel az életében találkozott, az iskolában megkapta a „szürke” címkét, és úgy is kezelték. Mindenki hallott már mindenféle nevet – de a „szürke” „nőci” hitte is, egyszer tisztelni fogják. Többször megkegyelmeztek neki a silány falusi iskolában, elindulhatott a városi középiskolába, de „besült”, visszatért „diploma” nélkül. Szüzességét akkor vesztette el – és nem odaajándékozta –, amikor az várható volt statisztikailag, átlagos életkorban, de azt csak az asztrológia vagy a valószínűség-számítás tudta volna megmondani, miért akkor és miért pont úgy, annyi rum-kóla után. Arra emlékszik, hogy egy csillagot nézett közben, amit soha többé nem talált meg, pedig kereste. Volt neki hét lánc földje. Szegény „diploma nélküli” „nőci” mit tehetett volna? Férjhez ment.
Nagy lagzi volt – „felejthetetlen”. Semmi ízlés. Az öreg rokonok pálinkabűzös ajkaikkal nedvesítették be orcáját. Felejthetetlen volt. Erre emlékezett leginkább. Későbbi rémálmaiban egy ember nagyságú pálinkaszagú ajak csókolta egész testét. Meg arra is emlékezett, hogy meleg volt, meg hogy mentek át a falun, és hogy törte a cipője. Amikor belemelegedett a mesélésbe azt mondta. „De biz' mondom, ha még tíz métört köllött vóna mönnöm, ki is ugrottam vóna abbú a cipőbű.” De nem volt ott annyi (csak kilenc méter meg nyolcvanhat-hét centiméter). Úgyhogy ment minden rendben. „A Józsi feleségé”-vé minősült át a „csaj”. Úgy gondolta, ez elég a tisztességhez. Beletörődött, hogy mindig valamilyen áldozatot kell hozni. Meg hogy mindenkivel így van. Ritkán nyílt alakalma beszélgetni, és úgy mesélni, ahogy ő szerette volna. A leginkább a majdani aktuális címke viselése miatt. Így be nem állt a szája, mindig hangolt. És mindig valami hülyeséggel döglesztette azokat, akik egyáltalán szobaálltak vele.
Aztán „a Józsi felesége” gyermeket szült. Hogy az anya kilenc, nyolc, hét, vagy hat hónappal az esküvő után tette ezt, arra már ki emlékszik. Megszokott a dolog, benne van a folklórban. Fiú született. Ugyanazt hitték, mint amit mindenki hinni szokott, amikor egy kisgyerek születik. Az apa úgy hordozta körbe a pálinkásüveget, mint minden apa, amikor megszületik a „műve”. Úgy érezte magát, mintha ez eddig csak neki sikerült volna. Sokáig így volt ez. Az anya és a kicsi megkapták a kötelező bókokat, és Anita viselte a szerepét tisztességesen. De nem mozgott a gyerek. Nem akarta nézni őt és a fejecskéjét sem emelni. Az anyai szív szenvedett, tudta, valami baj van. Aggódott is, de mindenki megnyugtatta, ő pedig elfogadta, mert a megnyugtatásnak akart inkább hinni. De meddig hihetett? Nem a végtelenségig.
Az ellenőrzésen a doki valamit magyarázott, majd egy specialistához küldte, aki szintén valamit magyarázott, de ha értette volna, akkor sem tudta volna, mit jelent. Megmagyarázta neki Hedvig „az ápolónő”, aki a kórházban dolgozott már „réges-régen”, és aki beszélte a nyelvét:
– Az a baja, hogy az idegei nem szíjják fő a hormonokat. A gyerek kő, hogy kapjon inekcijókat, a városban.
– „A Józsi felesége”, az „Anya” minden héten vitte a kicsit oda. Tudta, hogy nincs sok remény. Közben az eső kopogtatta vagy a nap sütötte kegyetlenül. Kapta az injekciókat. Pedig tudta: nincs remény. Még az „anyut” sem tudta kimondani, amikor meghalt.
Már a gödör mellett elkezdődött a pletykálkodás. Voltak a faluban okosabbak is. Esküdöztek, hogy ez valamilyen genetikus „defekt”. (Mellesleg egyesek a deffektumra esküdtek, de a rövid verzió győzött.) Biztos az egyiknek valami „defektje” van, és biztos nem „a Józsinak”. Amikor Anita elment összesúgtak az emberek mögötte – ahogy kell is. Így lett a falunak egy „defektös”-e is.
Elváltak. Józsi újabb felejthetetlen lagzit tartott néhány év múlva. A „defektös” mosónő lett. Az egyik „főnök” házvezetőnője. A főnök feleségének tökéletes mellei, haja, lábai, kezei, körmei, gyerekei, háza, autója, kertje stb. volt. A „defektös” mint mosó- és vasalónő kezdte, de ő csiszolta később a padlókat is, mosogatott is, a kertet is rendezte, de a gyerekektől távol kellett maradnia. Megélt a morzsákból, amit úgy szedegetett össze a nagykutyától, mint egy kutya. „Alkalmazott”-ként nem volt lényeges, hogy „defektös”-e. A nagyhatalmú munkaadóját mindenki utálta, de ő nem. Mindenki tudta, hogyan lett nagykutya, de őt nem érdekelte. Mindenki csak titokban pusmogott, és szidta a „defektöst” a „nagykutya” helyett/mellett. Nem merte senki kimondani a nagykutya nevét, sem azt, hogy nagykutya, ki tudja, „lehet a falnak is füle”. Hogy is élték volna túl, ha a nagykutya valamilyen oknál fogva meneszti őket a csirkefarmjáról. Anita ki merte mondani hangosan nevét, és dicsérte! A „defektös”, „talpnyaló” is volt, ha már úgyis villámhárító kellett, hogy legyen. A nagyfőnök iránti megvetés villámai belé csapdostak rendszeresen. Mindenki csak azt mondta rá, „kiskutya”. Volt, aki sajnálta a „szögény asszonyt”, de mindenesetre jó beszédtéma volt a „nagy tragédia”. Nem sokáig. Pontosabban nem sokáig sajnálták, ha sajnálta egyáltalán valaki. Beszédtémának utána is jó volt, sőt még jobb. Mindig talál valakit, valamit (kit érdekel igazán a különbség) az ember, amiről lehet mesélni. A legények kerülték. Nemcsak azért, mert nem volt se szép, sem okos. Rajta volt a ... Nem is tudom, mi: „Defektös”. A szemét, az orrát, a füleit is kielemezték, és eszükbe jutott milyen „szürke” volt, és tornaórán láthatták is, már akkor is „abnormálisan szőrös” ágyéktáját – szóval „defektes” volt világéletében. Ez nem volt skarlátbetű – pedig az sokkal becsületesebb lett volna –, az csak ez után került rá.
Egyszer csak azt vették észre, hogy nő a hasa. Még találgatni sem tudtak, hiszen mindenki kerülte, mint a rühes kutyát, a „defekt” miatt. És egy új, immár végleges címke került rá. És a hasa valóban nagy lett, és amikor eljött az ideje meg is született a kicsi. Már nem hitte azt, amit mindenki hinni szokott, amikor egy kisgyerek születik. De azt jól megfontolta, milyen nevet adjon neki. Noéminak nem lett könnyű élete. Az volt a sorsa, hogy összesúgjanak a háta mögött, hogy csúnyán nézzenek rá társai, vagy a felnőttek közül – már amelyik – épp megbocsátóan. Gyakran még kiabáltak is utána, és nem fütyültek, de ha kellett, el tudott futni. Nem volt „defektös”. Gyorsan megértette a gyerek, mi az ábra. Már elsős korában tudta, hogy el fog menni a faluból. Amikor felnőtt, már az anyját is megértette. Aki gyakran mondogatta, egyetlen idézeteként hiányos műveltségéből – Nomen est omen –, amit ki tudja, kitől hallott.
Pont ezen (a nomen est omenen) gondolkodott Noémi az ország másik végében, amikor belülről mozgolódott dudorodó hasában a magzata. És éppen akkor jelzett a mütyűr (egy vadiúj Samsung), amin az üzenetek, posztok és mindenféle jött. Most is csak az az egy szó volt a már nem szilíciumkristályos kijelzőn (mint azelőtt, a szilíciumkristályoson), és ami időnként az anyai örökség részeként eltalálta – KURVA (aláírás nélkül). Láttamozta. Kitörölte. Tudta, hogy méhében egy nőnemű emberke van, és így szólt férjéhez, aki pont azon gondolkodott, mint amin mindenki szokott, amikor egy újszülöttet vár:
– Mogli bismo je zvati Anita. (Magyarul: Az Anita nevet adhatnánk neki.)
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg.)
