Még sokan emlékszünk II. János Pál temetési szertartásán felhangzó kérésre: „Santo subito!” (Legyen azonnal szent!). A korábbi évszázadokban valóban nem volt ritkaság, hogy kiemelkedő keresztényeket spontán („per acclamationem” – közfelkiáltással), egy püspöki szinóduson, a szentek táborába vettek. Kevésbé ismert azonban, hogy a szeretet övezte, zsinati pápa, XXIII. János halála után, több helyen felhangzott ugyanez a kérés, azaz az azonnali szentté avatás kérése.
Mindkét pápa „nagy-formátumú” ember volt: XXIII. János a gondtalan, kommunikatív, lombardiai parasztgyerek, és II. János Pál a náci megszállás alatti színész majd a kommunista időkben titokban működő teológia hallgató. Az egyik a zsinattal az elfáradt anyaszentegyháznak adott egy új, emberi arcot – a másik minden erejéből harcolt az emberi méltóságért, vallásszabadságért és a politikai elnyomás ellen. Általában az egyik János mint naiv forradalmár, a másik, mint karizmatikus konzervatív ismert.
Első pillantásra kettejük között nincs hasonlóság: Roncalli, az egyik oldalon, a későbbi XXIII. János egy kényelmes beszélgetőtárs, földhözragadt, tehetséges viccmesélő; a Vatikán falain belül sokszor falusi plébánosnak tűnt, aki eltévedt a hatalmas épületben, kiváló diplomata és a háború alatt zsidók ezreit mentette meg a haláltól Bulgáriában, Romániában és Törökországban. A másik oldalon Karol Wojtyła, a későbbi II. János Pál, az erős lelkipásztor-manager és sportoló, akiről idővel kiderült, hogy misztikus is, és aki zsidó családokat mentett ki, hamis papírokkal a megszállott Lengyelországból, aki mint etikatanár, zsúfolásig töltötte hallgatósággal az egyetemi termeket és mint Krakkó érseke, bátor beszédekkel ostorozta a kommunista rendszert.
II. János Pál megnyerő személyisége még a szemünk előtt lebeg, mindannyian emlékezünk a történelmet teremtő bocsánatkérésére, az ifjúság buzdítására, a kommunista és mindenféle politikai elnyomás ellen folytatott elkeseredett harcára, a más vallások felé történő nyitására.
Kevesen emlékeznek azonban XXIII. Jánosra. Az ő életművét, lelkületét, gondolkodásmódját is érdemes megismerni. 1962.október 11-én, a zsinati nyitóbeszédében az egybegyűlt püspököktől három sürgető kérdésre várt választ a II. Vatikáni Zsinatot zsinatot egybehívó XXIII. János pápa: a keresztények egységének kérdésére, a világ békéjének kérdésére és az anyaszentegyház megújításának kérdésére. Elhatárolódott mindenkitől, aki a modern világban csak a hibákat, a romlást és a pusztulást látta: „Ellent kell mondanunk az ilyen szerencsétlenségeket jövendölő prófétáknak, akik csak vészt tudnak jósolni, mintha holnap lenne a világ vége. A dolgok mai állása szerint az isteni Gondviselés az emberi kapcsolatok újrarendezéséhez vezet minket.” Majd így folytatta: „Ennek a zsinatnak nem az a célja, hogy bármely alapvető hittételt tárgyalja... Amit a Világ tőlünk elvár, az egy ugrás előre”. Ez egyszerre jelenti az egyházatyáktól átörökölt igazságtól való el nem térést, de ugyanakkor a jelennek való megfelelést is, ami „új környezeti körülményeket és új életfeltételeket teremtett, az apostolkodás számára pedig új utakat nyitott”. A zsinat megnyitásának napján demonstrative a nem-kersztény zsinati delegáltak közé ült. Más vallásúak iránti tisztelete azonban ennyivel nem merült ki. Pápaságának egyik első akciója az volt, hogy megszüntette a nagypénteki zsidók megtéréséért mondott könyörgést és gondoskodott arról is, hogy a katolikus egyház zsidókhoz való viszonya napirendre kerüljön a zsinaton.
„A világ állandóan mozgásban van” – amikor XXIII. János ezt mondta, majdnem 80 éves volt. „Nagyon fontos, hogy fiatalos és bizakodó lelkülettel megtaláljuk a megfelelő utat a modern világhoz és időnket ne a szembenállásra pazaroljuk. Az én szándékom, hogy együtt haladjak a haladókkal, ahelyett hogy kirekesztem magam és megengedjem, hogy mellettem elhaladjon a világ.” Bizalmatlan elhatárolódás helyett az általa vezetett egyház bátran nyitott a modern világ felé. Mái napig ő a gondtalan Krisztus-követés ikonja, mentes volt minden aggodalomtól, vidáman volt makacs, olyannyira, hogy képes volt maga a megkövesedett, elavult struktúrákat megváltoztatni. Egy audiencia alkalmával 1960. március 20-án szintén kihangsúlyozta: „Ezen múlik: mindig mozgásban maradni, nem berögzülni a megszokottba, állandóan kutatni a másikkal való kapcsolat lehetőségei után, szakadatlanul megfelelni tudni a jelenkor követelményeinek, amelyben élünk, hogy Krisztust méltón hirdethessük.”
Történészként ismerte a kereszténység sikereit és bukásait is, ezért megvetette és lenézte azokat, akik a sajátjukat idealizálták a másokét pedig leszólták vagy lekicsinyelték. Ugyanígy idegen maradt tőle a tévedhetetlen pápa „imázsa”. Törekedett „jó pásztornak” lenni. Jóságát az egyszerű emberek is megérezték. Rendszeresen látogatta a Vatikán közelében fekvő börtönt. Pápává való koronázása előtt hosszan elbeszélgetett a Péter téren dolgozó munkásokkal, csodálva ügyességüket. A zsinat alatt a fényképész, aki csoportképet készített a pápáról és pár püspökről, térdet hajtott XXIII. János előtt, ahogy az addig bevett szokás volt. A pápa odafordult a közelben várakozó teológus hallgatókhoz és csak annyit mondott: „Még mindig nem tudja, hogy ezt a szokást is eltöröltem.” Nehéz, háborús időben volt párizsi nuncius, mégis mély benyomást tett a francia külügyminiszterre, Robert Schumannra: „Ő az egyetlen ember Párizsban, akinek a jelenléte fizikai békét sugároz.” Nyikita Hruscsov veje a pápával való találkozása után így nyilatkozott: „XXIII. János a valódi egyszerűség embere, akivel szemben mély tiszteletet és feltétel nélküli bizalmat érzek. Az ő jelenlétében senki sincs zavarban és nem érez kényszert.”
XXIII. János a zsinat egybehívásával maga mögött hagyta a Vatikánt addig uraló félelmeket, határokat, szűk látókört. Végtére is, ő mint igazi lelkipásztor, meg akarta ismerni és magához közel engedni nyáját, akikre nem tudott mint tanítandó birkákra tekinteni. Amikor aggódó magas rangú egyházfik megkérdezték tőle, hogy miért vállalja magára ilyen idős korban egy zsinat szervezésének és levezetésének terhét, felállt, teljes lelki nyugalommal az ablakhoz lépett, kinyitotta azt, amennyire csak lehetett és azt mondta: „Ecco, ezért.” Találó volt saját magára tett megjegyzése egy másik alkalommal: „Én vagyok az a pápa, aki a gázpedálra lép!” „Nem azért vagyunk a földön, hogy egy múzeumot őrizzünk, hanem egy virágzó kertet ápoljunk.”
Már mint párizsi nuncius arról vált híressé, hogy gyakran ment a nép közé, beszélgetett a csavargókkal, az elárusítókkal, gyakran járt könyvkereskedésbe, reggelenként kiskocsmákba. Már pápaként a vatikáni kertben sétálva megkérdezte az egyik kertészt, hogy hány gyereke van és mekkora a fizetése. A pápa megdöbbent a munkás alacsony bérén, és követelte a vatikáni összes alkalmazott fizetésemelését. Amikor a megbízott prelátus megfenyegette, hogy ebben az esetben a karitatív tevékenységre szánt összeget kell csökkenteni, XXIII. János így reagált: „Akkor muszáj lesz a jótékonykodást korlátoznunk. Az igazságosság ugyanis mindig fontosabb a jótékonykodásnál.”
XXIII. János teljes ellentéte volt elődeinek. 1959 októberében a londoni „Daily Express” pápasága első éve után, az első vidám pápának nevezte. Jó humora volt, amely mély kereszténységéből és emberszeretetéből táplálkozott.
Giuseppe Roncalli 77 éves volt, amikor pápává választották. Rövid 55 hónapig állt az egyház élén. Róla csak mint egy átmeneti pápáról beszéltek, mégis ő lett az évszázad pápája. Minden vallási és társadalmi „normán” fölülemelkedve egyedülálló, autentikus keresztény élet nagyságává nőtte ki magát. XXIII. János, egy ember, aki korát és törékenységét meghazudtolva megmutatta, hogyan kell a Biblia törvényei szerint élni, és tanúbizonyságot tett arról, hogy Isten ereje az emberi gyöngeségben mutatkozik meg. Isten Szent Lelke vendég volt akkoriban a Vatikánban. Mélyen gyökerező hittel hirdette meg ez a „pap buono” a Második Vatikáni Zsinatot. Új korszak kezdődött ezzel a Vatikánban. Öröm költözött Rómába, Olaszországba, és az örömhír bejárta az egész földet. Megmutatta az Egyház megújításának útját. (Talán egy néma jel volt, hogy pünkösdhétfőn, 1963. június 3-án halt meg.)
