Nem is hinné az ember, hogy milyen „egyszerű nyitja van” a hosszú élet titkának: nem szabad abbahagyni a lélegzést?! No, de ez csak egy szellemes vicc, amelyen sok-sok évvel ezelőtt jót derültem, és alkalom adtán magam is el-elsütögetem.
Most azért írtam le, mert úgyszólván naponta kapunk tanácsokat: hogyan táplálkozzunk, mit nem szabad ennünk, hogy megőrizzük egészségünket és meghosszabbítsuk életünket. Hogy ezekkel a receptekkel mi mindent akarnak „megetetni” velünk a természetgyógyászok, ún. biotermelők, esetenként szakorvosok is, erre igen találóan mutatott rá dr. D. Gy., e rovat november 26-ai számában, Szóártalom című írásában.
Annyira megfogott ez az írás, hogy bátorkodom saját (igen hosszú) élettapasztalataimat is hozzá fűzni. Miben látom, láttam én az egyszerű falusi parasztemberek meglehetősen hosszú és egészséges életének titkát.
Csaknem 20 éves koromig ún. középparaszti családban éltem. Kora gyerekkorban részt kellett vennem mindenféle munkában. Korán kelni, későn feküdni és naponta – átlag – csak kétszer enni?! Délelőtt 9–10 óra, délután meg 4–5 óra tájban. ez az otthoni étkezésre vonatkozik. Délelőtt, vagyis az első étkezéskor tejtermékeket, mamaligát, málét, gancát, görhét (aki nem tudná: ez utóbbiak kukoricalisztből készülnek), tojásrántottát, cicvarát (tojás-liszt), búbos kemencében sült, disznózsírral megkent sós lepényt, dézsás tehéntúrót hajában főtt krumpli közé szorítva (kacsa, vagy disznózsírba mártogatva, és még törött paprika meg só is illett hozzá), jó nagy karaj, nullás (fehér) lisztből kovásszal sütött kenyérrel.
Disznóvágás után „amíg a készlet tartott”, változott a reggeli (délelőtti) menü: öttagú családunkban (3 gyerek) édesanyám 5-5 egyforma darabka kolbászt, szalonnát és oldalast rakott tepsibe, egy másikba savanyú káposztát, majd búbos kemencébe megpörkölte. Nem mondtam még: szerda és péntek kivételével, s ez a délutáni ebédre is vonatkozott – a gyerekekre is.
A böjti napokon – a kívánságoktól függően krumplis tarhonya, lekváros barátfüle, száraztészták mákkal, túróval, krumplival, kenyérmorzsával kerültek asztalra. Ám ne hagyjam ki a vajaljában meghempergetett gömölyés tésztát se! Ezt szerettük a legjobban. Ha kívántuk: reggelire egy bögre tejet is ihattunk. Teát – kizárólag kamillateát – csak akkor ittunk, ha betegek voltunk!
A délutáni (vasárnap kivételével) étkezésre mindig főtt ételt fogyasztottunk, galamb-, csirke-, gyöngytyúk, kacsa-, liba- és pulykahússal váltakozva, disznóvágás után pedig gyakrabban ezzel (az annyira tiltott!) hússal.
Mezei munkára szalonnát, dézsás túrót, köcsögös aludttejet meg jó erős zöldpaprikát vittünk. Mi, gyerekek is „meg-megsirattuk”.
Elfelejtettem még elmondani, hogy a böjtölős napokon édesanyám kelt tésztából ropogós sóskiflit, fonott kalácsot, tökös bélest, lekváros kiflit, krumplis pogácsát, valamint tejföltől túrótól rezegős pitét is szokott sütni, rántott leves, paradicsomleves vagy zsír nélküli bableves mellé.
Kizárólag jeles ünnepekre birka- és marhahús is került az asztalra.
Ami a süteményeket illeti: tortát csak lakodalmakban ettünk?! Édesanyám legédesebb süteménye a mézes pogácsa volt. Ünnepekre meg disznótorra (mert az is ünnepnek számított) cimetes-, mákos-, diós- és túrós rétest is sütött. Emlékezetem szerint – ha a lekváros palacsinta nem is – a lekváros fánk ünnepi süteménynek számított.
Nem beszéltem még a kukoricáról és a sütőtökről (dinkainak neveztük). Amíg tejes volt a szem, a katlanban teli üstben főtt a lófogú kukorica, s a napi kiegészítő táplálkozást képezte. Ám láng fölé tartva, sütve is, télen meg kaszróba morzsoltan, kemencében főtten is fogyasztottuk. Téli étek voltak a kocsonya is, rendszerint karácsony táján hoztuk a 80 centi vastag vertfalú kamrából. Akárcsak a köleskásás-, májas- és húsos hurkát. A svartli (nálunk varsli) később került sorra, az abált szalonnával. A sonka, részben a kolbász is, külön „megbecsülésben” részesült: a fő étel szerepét töltötte be, sütve meg főzve is.
A kamrában a padlásföljárati létra oldalán mindig lógott egy oldal szalonna. A gyerekek, egy jó karaj kenyér „kíséretében”, erről vághattak, és verték el éhségüket a két fő étkezés között. Meg szentiváni almával, cigánymeggyel, fekete és ropogós cseresznyével, magvaváló és ringló szilvával, sárgászöld szőlőskerti őszibarackkal. ez termett tágas házi kertünkben, permetezés nélkül!
Már kisérettségi utáni gimnazista voltam, amikor édesapám elővette őseinek még Szögedéből hozott szőlőtermesztési tudományát és pár év múlva boros meg kis törkölypálinkás (honnan is kaptuk volna a nevünket?) hordók egészítették ki a rúdra aggatott sonkák alatti „tájképet”. Módjával, házi használatban fogyott az ital. Ünnepeken, meg disznóvágáskor, mi, gyerekek is kaptunk egy-egy pohárka jó erős törkölypálinkát (s azt egyhajtásra illett kiinni), ebédkor bort is, mert mint mondták: erősebbek leszünk tőle...
Talán még tanúkkal is bizonyíthatnám, hogy szülőfalum akkori, mintegy 2200 lakosának túlnyomó többsége a fölsorolt étrend szerint táplálkozott. Miért is mondom el ezt a – sajnos, már régi – étkezési formát?
Naponta hallani a „biztos” rákellenes, vérnyomás és koleszterincsökkentő, fogyást meggyorsító, hajnövesztő, „bizonyos testrészeket” merevítő táplálékokról, gyógymódokról. Dr. D. Gy. is óva int: szakorvosi vizsgálat és tanács nélkül ne kezdjünk bele.
Íme egy saját példa: még dolgoztam, amikor az újvidéki klinikán magas cukor és koleszterin szintet állapítottak meg. Szigorú diétázással a határértékek felé csökkentettem. Miután rendes öregségi nyugdíjba kerültem (21 éve) nyugodtabb lett az életem, csak a koleszterin maradt meg. Diétát írt ki a belgyógyász, de nem csökkent a szint. Akkor egy szakorvos – szüleim korát, egészségi állapotát is „összeadva” tanácsolt: ne nagyon diétázzak, mindenféle húst és gyümölcsöt fogyaszthatok, mert genetikailag örököltem a magasabb szintet. Azóta is – mértékkel ugyan – mindent eszek, egy-egy pohárka szőlőlé kíséretében.
Talán nem lenne kerek ez az írás, ha nem sorolnám föl: édesanyámék négyen voltak testvérek, 2-2 fiú és lány. A legidősebb fiú 1914-ben 18 évesen elesett az orosz fronton, a többiek 80 évnél tovább éltek. Édesanyám 89 évig. Édesapámék hatan (2 lány, 4 fiú) voltak. A legidősebb, 5 gyerekes anyaként 79 évig élt. A két legfiatalabb fiú túlélte a 80 évet, a legidősebb fiú 91, édesapám pedig 93 évet élt. Kivétel nélkül dolgos, barátságos, vidám, sőt: nótáskedvű emberek voltak.
Ha megengedik a kérdést: vajon tovább élhettek volna, ha napjaink agyonreklámozott receptjei szerint táplálkoznak?
