Szombatonként csak az megy giga-, hiper-, szupermarketbe, bevásárlóközpontba, a szabványnak megfelelő kétszáz négyzetméternél nagyobb boltba, akinek muszáj, és akinek a lakóhelyén vagy elérhető közelségben van egyik, másik, bármelyik.
A parkolóban talpalatnyi hely, zsebkendőnyi területre centizve araszol be az is, akit annak idején pont ebből húztak el – kétszer – a rutinvizsgán. A tolikocsira várni kell, árgus szemekkel figyelve, ugrásra, startra készen, egyre vörösödő fejjel, csatakosra izzadva.
Végre diadalmasan, megkönnyebbülten megkezdődhet az áhított bevásárlás bent a polcok között, a tömegben szlalomozva. De nincs ám nézelődés, árucikkek feliratainak böngészése, majd otthon kiderül, mikor jár le a szavatossága – mondjuk, tegnap, attól még jó. Meg nincs válogatás, összehasonlítás, tépelődés, gondosan megírt bevásárlólista áttanulmányozása. Tülekedés van, türelmetlenkedés, lökdösődés, gyereksírás, kezdődő idegbaj, összekoccanás, szemek villanása, orr alatt morgott velős káromkodás. Puskaporos hangulat. Verejtékszagú indulatok pórázon tartása.
A futószalag ontja a ráhalmozott temérdek árut, a nyúzott pénztárosnő utalványt, bankkártyát, készpénzt vesz el, számol és visszaad, s még arra is van ereje, hogy további szép napot kívánjon.
Rikító, virágmintás rövidnadrágban pocakos „úriember” – igen, olyan idézőjeles – két doboz kengurusteaket is vásárol az esti grillpartihoz. Meg még milliónyi mást.
A parkolóban undorító, nyálas vigyorral közölte saccra is húsz évvel fiatalabb nejével/nőjével – nem kívánt törlendő –, hogy tíz zsömlét hozott el, de csak nyolcat mondott be. Diadalittasan állt többmilliós terepjárója mellett, kezében nejlonzacskóban ott lapultak a zsömlék.
Mind a tíz.
