Cirkusz

Az ütemes, harsány zene nagy csinnadrattával szinte belerobbant a kissé áporodott, a vadállatok közelségétől szúrós szagú levegőbe, s a titokzatos megvilágítás láthatóvá tette a porond fölött füstszerűen szállongó porszemeket.

Megkezdődött az előadás. Első érdemleges látványosságként, a konferanszié masírozott be középre, elegánsan, jól vasaltan, kezében az elmaradhatatlan mikrofonnal. Köszöntötte a cirkusz közönségét, s pár szót ejtett a műsorszámokról.

Ez alatt az idő alatt a széksorok között szinte észrevétlenül besomfordált a bohóc. Meglepetésre, nem tarkabarka, buggyos ujjú ruhát, hanem egyszerű, sötét öltönyt viselt, amely lazán, mégsem idomtalanul lötyögött rajta, fehér inge nyakban szabályosan záródott. A kissé kövérkés, festetlen arcú fiatalemberről hiányzott a megszokott piros orr, egyedül a haja mutatta, hogy azért ő itt egy kicsit „komolytalankodni” fog, homloka fölött ugyanis egy vékony hajtincs hegyesre sorodva égnek állt. Mosolyogva, integetve körbejárt a porond szélén, jelenlétével óhatatlanul vonzva a tekinteteket. Ekkor, mintegy varázsütésre, táncosok tűntek fel a színen, átmenetileg magukra vonva a nézők figyelmét, s a pattogó zene, az ismerős, népszerű melódia ütemére látványos balettelemekkel gazdagított táncot lejtettek.

Helyüket megint a bohóc vette át. Ismét csak körbesétált, szeme elé ellenzőt formálva kezéből, apróságokat keresett és hívott ki a színre, következő produkciójához. A játék szokványosan kezdődött. A bohóc úgymond ellenőrizte a gyerekek alkalmazkodási készségét, tudják-e majd követni az utasításait. Meg sem szólalt, csak kezével vezényelte a kicsiket: leülni, felállni, jobbra át, balra át, lábat fel, lábat le. Persze kevergették a gyerekek rendesen a lábukat, kezüket, melyik a jobb, melyik a bal. Egy „balra át” után a feladat az volt, hogy mindenkinek az előtte állót kellett gyengéden fenéken billenteni. A legkisebb fiúcskának a sort kipótló felnőtt – belső ember, a cirkusz férfi alkalmazottja – jutott, akit természetesen a kisfiú nem mert, még jelzésszerűen sem, ülepen illetni. Azután megszólalt a zene, és a kicsiknek az egyre fogyatkozó számú székeken kellett helyet foglalniuk, abban a pillanatban, amikor véget ért a zene. Legutoljára a legkisebb maradt. Persze, bejött a taps, a gyerekek valóban nagyon helyesek voltak, a kedves műsorszám mindenki tetszését elnyerte. Zsonglőr páros jött be, bámulatos ügyességű mutatványuk láttán szinte káprázott a szem. Őket hófehér paripáikat hetykén megülő csinos lovarnők, izmos, sármos férfiak követték, akik úgy ugráltak át száguldó lovaik hátáról a tűzkarikán, mintha csak a vizesárkot lépnék át eső után, hogy ne legyen sáros a cipőjük.

A következő szám szereplőiként mokány, jókötésű fiatalember sétált be a porondra, két gyönyörű, telt idomú lánnyal. A magukkal hozott hatalmas, dupla fémkerékkel hátborzongató látványt nyújtottak, amikor hosszú perceken keresztül hármasban gurultak, hol alul, a földhöz rémisztőn közelítve, hol meg a magasba lendülve, számtalan bukfenccel, spárgával, gyertyaként függőlegesen vagy vízszintesen kinyúlva, időnként macskapózba gömbölyödve.

A földről a magasba emelkedtek a tekintetek, mikor a mennyezetről leomló hófehér selyemfüggönyön egy érzéki jelenség tűnt fel. Biztosítókötél nélkül, egyedül csak a függönyére hagyatkozva, lábára, combjára, dereka köré, karjai, kerek, formás hátsója alá tekerve a selymes kelmét, nyújtózkodott, hintázott, és tette mindazt, amit közülünk sokan a padlón állva se lennének képesek megtenni. Miután az égről földre szállt a jelenség, egy vágtató paripa hátára ereszkedve eltűnt, újra a bohóc jelent meg a porondon.

Vastag, ruhaszárító kötélhez hasonló alkalmatosságot terített a földre, és azon sétálgatott büszkélkedve, mígnem egy cirkuszi ember meg nem invitálta a magasban kifeszített ruganyos kötélre. Először nem akart menni. Kérette magát, majd egyszer csak a létrafokokon gyors mozdulatokkal fölfutva, mint a mókus, ott termett a magasban. És olyan parádés kötéltáncos produkciót adott elő, hogy még a szájak is tátva maradtak a meglepetéstől!

Az előadást – kis szünet után – ugróartisták látványos bemutatója követte, majd kényes paripák táncoltak fandangót, szép lányokkal vegyesen.

A félhomályból váratlanul két ezüst alak bontakozott ki. Egy daliás férfi és partnere, egy csoda szép nő. Egymásba fonódva, egymást szinte ujjaik hegyén tartva mutattak be gyönyörű pózokat, váratlan, hihetetlen figurákat.

Váltás. A védőketrecet leeresztették, s három tigris jelent meg a nézők csodára éhes, várakozásteljesen bámuló szemei előtt. Az állatok fenségesek voltak, erejük dermesztően félelmetes, alkalmazkodási képességük páratlan.

Ekkor ismét a mulatság percei következtek. A bohóc, széles mosollyal, nézőket invitált a porondra, ezúttal azonban felnőtteket. Színielőadásra készítette fel őket, különböző mulatságos hangszerekkel felszerelkezve afféle kurta operaízelítőt adtak elő. A kóstoló ízlett. Nem lehetett megállni nevetés nélkül, de maguk a szereplők is élvezték. Nem őket nevették ki a többiek, ők nevettettek, ezáltal magasztosultak.

A show-t cirkuszi elefántok produkciója zárta. Az aranyos, gömbölyű hármas ikrek körbejártak a porondon, ormányaikkal egymás farkába fogódzva, egymás hátára támaszkodva, két lábon sétafikálva, vagy a kis zsámolyon ücsörögve hatalmas, ráncosan hájas hátsójukkal.

Ezzel véget ért az előadás. Leoltották az erős lámpákat, de még hátravolt egy rövidke epizód.

A bohóc búcsúzott a nézőktől.

A porond közepére állított, egy árva gyertyaszállal megvilágított fésülködőasztala mellett ülve, letörölte magáról a kevéske festéket. Kicsit szégyenlősen nézett körbe, miközben nadrágot váltott, majd belebújt a farmerzakóba, s balettcipőjét sportcipőre váltotta. Megnyálazott tenyerével kiegyenesítette a homloka fölött égnek állva kunkorodó hajtincset, és ügyesen beszorította a sapkája alá.

Körülnézett. Mikor úgy találta, végzett minden dolgával, elfújta a gyertyát. S miközben a teljesen civillé vedlett bohóc kifelé sétált a porondról, zsebéből elővett egy piros orrot, komolyan a helyére illesztette, majd végleg eltűnt a nézők szeme elől. Odakinn várta a való élet…