Digitális határvonalak

Szerbiában napjainkra a lakosság 87,7 százaléka aktív internethasználóvá vált, a háztartások 80 százalékában elérhető a vezetékes internet, és a mobilinternet használata is rendkívül elterjedt. Az aktív mobilkapcsolatok száma meghaladja a 9 milliót, ami meghaladja a lakosság lélekszámát, és mindez igen jól mutatja, mennyire elterjedt a párhuzamos eszközhasználat térségünkben – hívják fel a figyelmet a szakemberek, akiknek megállapításai különösen aktuálisak az információs társadalom világnapján, amelyet minden évben május 17-én ünnepelünk. Nem véletlenül éppen ezen a napon, ez a dátum ugyanis az 1865-ben alapított Nemzetközi Távközlési Egyesület létrejöttének évfordulója. A szervezet a világ egyik legrégebbi, kormányközi alapon működő intézménye, amely a távközlés szabályozását, fejlesztését, valamint az országok közötti együttműködés előmozdítását tűzte ki célul. Kezdetben főként a távíróhálózatok működtetése és egységesítése tartozott a hatáskörébe, később a rádiózás, a telefon, majd a műholdas és digitális kommunikáció is egyre inkább a felügyelete alá került.

@c= Digitális határvonalak
@a= Egyre inkább felszínre kerülnek azok a kihívások, amelyekkel mind egyéni, mind társadalmi szinten szembe kell néznünk

@sz= Herczeg Zsolt

Folytatás az 1. oldalról

Sokáig a távközlés világnapját ünnepeltük ezen a napon, ami elsősorban a kommunikáció technikai hátterének és gazdasági jelentőségének állított emléket. Az idő múlásával azonban a távközlés fogalma is jelentősen kitágult. Ma már nemcsak a telefonhívások vagy rádiójelek tartoznak ide, hanem a teljes digitális kommunikációs ökoszisztéma, amely átszövi az élet minden területét. Ezt felismerve döntött úgy az ENSZ Közgyűlése 2006-ban, hogy a világnap tartalmát és nevét is kibővíti, azóta május 17-e hivatalosan is a távközlés és az információs társadalom világnapja.

A hangsúly ezután fokozatosan eltolódott a puszta technológiai fejlődésről a hozzáférésre az információhoz, az internethasználatra, az adatbiztonság kérdéseire, az online tanulás lehetőségeire és a digitális közszolgáltatások fejlődésére. Az információs társadalom ugyanis nem más, mint az a világ, ahol az információ előállítása, feldolgozása, megosztása és birtoklása alapvetően határozza meg mind a gazdaság működését, mind a közéletet, sőt még a személyes kapcsolatainkat is. Az információs társadalom világnapjának egyik fő célja éppen ezért az, hogy felhívja a figyelmet arra, milyen mélyen ágyazódtak be a digitális technológiák a mindennapjainkba. Az internet, az okoseszközök, a felhőalapú szolgáltatások, sőt már a mesterséges intelligencia is olyan szinten részévé vált életünknek, hogy sokszor észre sem vesszük jelenlétüket, egészen addig, amíg valami működni nem kezd helyettünk. Ezek az eszközök ma már nem csupán kényelmet vagy szórakozást biztosítanak, hanem az oktatás, a munkavégzés, a közigazgatás, a tájékozódás és a kapcsolattartás alapvető csatornáivá is váltak.

Ugyanakkor egyáltalán nem magától értetődő, hogy ezekhez a lehetőségekhez mindenki egyformán hozzáfér. A digitális esélyegyenlőség kérdése kulcskérdéssé vált az elmúlt évtizedben. Bár technológiai szempontból az eszközök egyre szélesebb körben elérhetők, sokan még mindig kiszorulnak a digitális világból akár azért, mert nincs megfelelő eszközük vagy internetkapcsolatuk, akár azért, mert nem rendelkeznek a szükséges tudással azok használatához. A hátrányos helyzetű csoportok, az idősebbek, az alacsonyabb jövedelmű háztartásokban élők, a kevésbé iskolázottak vagy a vidéki területeken lakók különösen gyakran kerülnek ki a digitalizációval kapcsolatos fejlesztések látóköréből.

Ezért a világnap üzenete nemcsak az, hogy a technológia jó dolog, hanem az is, hogy a digitális átmenet nem lehet kiváltság. Igazságosnak kell lennie. Egy olyan társadalmi folyamatról van ugyanis szó, amelynek az lenne a feladata, hogy ne fokozza, hanem mérsékelje az egyenlőtlenségeket. Ennek a célnak az elérése azonban nem megy magától. Szükség van hozzá átgondolt oktatáspolitikára, olyan munkaerőpiaci programokra, amelyek a digitális készségek fejlesztésére is fókuszálnak, valamint olyan civil vagy önkormányzati kezdeményezésekre is, amelyek célzottan segítik a felzárkózást.

Az Európai Unió Digitális Évtized stratégiája is világosan megfogalmazza, hogy 2030-ra a tagállamoknak el kell érniük, hogy a lakosság legalább 80 százaléka rendelkezzen alapvető digitális kompetenciákkal. Ezek a készségek ma már éppen annyira alapvetőek, mint az írás, az olvasás vagy az alapszintű számolás. Nélkülük nemcsak munkát találni, hanem ügyet intézni, tanulni vagy tájékozódni is egyre nehezebb.

A digitalizáció előretörésével nemcsak az eszközök és platformok lettek mindennaposak, hanem azok használata is egyre szélesebb körben elterjedt. Magyarországon például 2023-ra a lakosság csaknem 90 százaléka használta az internetet. A 16–74 éves korosztályban a napi internethasználók aránya elérte a 88 százalékot, amivel az ország az uniós mezőny első harmadába tartozik. A mobilkapcsolatok száma meghaladja a 11 milliót, vagyis sokan egyszerre több eszközön is jelen vannak online. Emellett a szélessávú, nagy sebességű internetelérés is folyamatosan terjed, és Magyarország kiemelkedően teljesít az otthoni gigabites hálózatok lefedettsége terén is.

Hasonló folyamatok zajlanak Szerbiában is. Az utóbbi években itt is látványos fejlődés zajlott le: 2024-re a lakosság 87,7 százaléka vált aktív internethasználóvá. A háztartások 80 százalékában elérhető a vezetékes internet, és a mobilinternet használata is rendkívül elterjedt. Az aktív mobilkapcsolatok száma meghaladja a 9 milliót, ami több a lakosság létszámánál, vagyis ez is mutatja, mennyire elterjedt a párhuzamos eszközhasználat.

Mindeközben az Európai Unió egyértelmű digitális célokat fogalmazott meg 2030-ig. Az úgynevezett Digitális Évtized stratégia értelmében az uniós tagállamoknak és a csatlakozni kívánó országoknak, így például Szerbiának is, arra kell törekedniük, hogy a lakosság legalább 80 százaléka rendelkezzen az alapvető digitális készségekkel. Ezenkívül a vállalkozások háromnegyedének is használniuk kellene felhőalapú szolgáltatásokat, mesterséges intelligenciát vagy adatvezérelt rendszereket. A cél egy olyan egységes, versenyképes és igazságos digitális tér megteremtése, amelyből senki sem marad ki, sem gazdaságilag, sem társadalmilag.

Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy a szép statisztikai adatok mögött nem kevés egyenlőtlenség húzódik meg. Magyarországon például a digitális hozzáférés Budapesten és a nagyvárosokban a legmagasabb, a kisebb településeken, azon belül is különösen az alacsonyabb jövedelmű háztartásokban pedig még ma is gyakran hiányoznak az alapvető feltételek: az eszköz, az internetkapcsolat vagy épp a használathoz szükséges tudás. Az idősebb korosztályokhoz tartozók körében, főként az 55 év felettieknél, jóval alacsonyabb az internethasználók aránya, és az iskolai végzettség is komoly befolyásoló tényező: minél magasabb szintű valakinek az iskolai háttere, annál jobban boldogul a digitális világban.

Szerbiában ugyanez a kettősség figyelhető meg. A fejlettebb infrastruktúrával rendelkező városok és a gyakran leszakadó vidéki térségek között mély szakadék tátong, és az oktatási intézmények digitalizáltsága is rendkívül változó. A digitális készségek szintje sokszor attól is függ, hogy milyen típusú iskolába jár valaki, hol él és milyen lehetőségekhez fér hozzá.

A digitalizáció ma már nem csupán technológiai trend, hanem a mindennapi élet része, átszövi az oktatást, a munkavégzést, a közigazgatást és a magánéletünket is. Az iskolákban egyre természetesebb, hogy digitális eszközöket használnak, nemcsak a számítógéptermekről van szó, hanem interaktív táblákról, online tananyagokról, digitális naplókról, sőt, olyan platformokról is, amelyek lehetővé teszik az otthoni tanulást. A koronavírus-járvány alatt ez a folyamat hirtelen gyorsult fel, az online oktatás kényszerhelyzetből új normává vált. Bár nem volt minden iskola egyformán felkészült, a tapasztalatok arra ösztönöztek sok intézményt, hogy a járvány után is megtartsák a digitális elemeket, akár hibrid, akár teljesen online formában.

A munka világa hasonlóképpen alakult át. A távmunka ma már sok cégnél alapvető lett. A home office a pandémia alatt robbant be, ám maradni is látszik. Aki számítógépen dolgozik, ma már sokszor elvárja, hogy otthonról is elvégezhesse a munkáját, és a munkáltatók egy része is felismerte a rugalmasság előnyeit. Ugyanakkor ez a váltás nem mindenki számára problémamentes: akik nem rendelkeznek megfelelő technikai tudással, eszközökkel vagy önállósággal, könnyen hátrányba kerülhetnek. A digitális kompetenciák tehát már nem csupán előnyt jelentenek, hanem lassan alapfeltétellé is válnak a munkaerőpiacon.

A közigazgatás digitalizációja is sokat fejlődött, ha nem is mindenhol azonos tempóban. Magyarországon az Ügyfélkapu vagy épp a NAV elektronikus rendszerei lehetővé teszik, hogy sok ügyet otthonról, sorban állás nélkül intézzünk el. Szerbiában az eUprava portál nyújt hasonló szolgáltatásokat: lehet rajta lakcímváltozást bejelenteni, gyerekünket beíratni óvodába, vagy akár közüzemi ügyeket rendezni. Az online ügyintézés nemcsak kényelmesebb, hanem sok esetben gyorsabb és átláthatóbb is, legalábbis azok számára, akik tudják, hogyan kell használni. Mert bármilyen fejlett is legyen egy rendszer, ha az emberek nem értik, nem is fogják használni.

A magánéletünket is új alapokra helyezte a technológia. A kapcsolattartásban szinte teljesen természetessé vált az online jelenlét, a családi videóhívások, a csoportos üzenetküldők, a közösségi oldalak mind-mind új formái a hétköznapi kommunikációnak. A médiafogyasztás sem a régi: a hagyományos tévézést felváltotta az igény szerinti streaming, a Netflix, a YouTube, az HBO Max és társaik már szinte minden háztartásban jelen vannak. Ugyanakkor ezzel együtt jöttek az új veszélyek is. Az álhírek, a manipulált tartalmak, az információs buborékok miatt sokkal nehezebb lett eldönteni, mi igaz és mi nem. A digitális tudatosság, különösen a fiatalok és idősek körében, ezért mára alapvető képességgé vált, amely nélkül könnyen eltévedhetünk az információs zajban.

A digitalizáció hatása nem csak országos vagy globális szinten érhető tetten, sőt, akkor válik igazán érzékelhetővé, amikor a saját közvetlen környezetünkben tapasztaljuk meg. Egy város, egy iskola, egy könyvtár vagy akár egy helyi civil szervezet szintjén is jól látszik, hogyan épül be a technológia a mindennapokba. A tapasztalatok szerint az elmúlt években térségünkben is egyre több kezdeményezés indult el annak érdekében, hogy a digitális tudás ne maradjon a nagyvárosok privilégiuma. Az iskolákban egyre elterjedtebbek a digitális taneszközök, a tanárok egy része már rutinosan használja a digitális felületeket, és a diákok is magabiztosabban mozognak az online térben, legalább a legalapvetőbb funkciók szintjén.

Emellett több közösségi tér, könyvtár, művelődési ház, ifjúsági központ is igyekszik lehetőséget teremteni arra, hogy azok is fejlődhessenek, akik nem iskolapadban tanulnak. Vannak olyan települések, ahol időseknek szóló tanfolyamokat tartanak, másutt vállalkozóknak segítenek eligazodni az online ügyintézésben, de előfordul, hogy egyszerűen csak lehetőséget biztosítanak az internet-hozzáférésre, ahol ez egyébként nem adott. Ezek a kezdeményezések gyakran alulról jövő, kis költségvetésű projektek, mégis óriási hatással lehetnek arra, hogy valaki elinduljon a digitális önállóság felé.

Az információs társadalom immár nem valami távoli, elvont fogalom, hanem kézzelfogható valóság. A mindennapi ügyintézés áthelyeződése a telefonra vagy a laptopra, az online oktatási anyagok megjelenése, a közösségi média helyi használata, mind-mind azt jelzi, hogy a technológia nemcsak „bekopogott”, hanem beköltözött a hétköznapokba. És bár nem mindenki halad ugyanabban az ütemben, az irány egyértelmű, egyre többen érzik úgy, hogy nemcsak szemlélői, hanem részesei is ennek a digitális világnak.

Ahogyan a digitális világ egyre nagyobb teret nyer, úgy kerülnek felszínre azok a kihívások is, amelyekkel mind egyéni, mind társadalmi szinten szembe kell néznünk. Az egyik legsúlyosabb ilyen probléma a digitális szakadék, az a láthatatlan, mégis nagyon is valóságos választóvonal, amely az internethez, digitális eszközökhöz és tudáshoz való hozzáférés alapján húzódik meg emberek és közösségek között. Ez a szakadék nemcsak a város és a vidék között létezik, hanem generációk, iskolázottság és jövedelmi helyzet szerint is erőteljesen megmutatkozik. Akik kimaradnak a digitalizációból, gyakran nem saját döntésükből maradnak ki, hanem azért, mert hiányzik az eszköz, az ismeret vagy egyszerűen a lehetőség. A helyzet orvoslásához nem elegendő néhány új eszköz kiosztása: hosszú távú, rendszerszintű beavatkozásra van szükség. Oktatási programokra, támogatott képzésekre, helyi fejlesztésekre, amelyek valós segítséget nyújtanak azoknak, akik lemaradásban vannak.

De nemcsak a hozzáférés kérdéses, hanem a biztonság sem magától értetődő. A digitális tér tele van lehetőséggel, de nem mentes a veszélyektől sem. Az adataink védelme, a személyes információk tudatos kezelése, a különféle online visszaélések felismerése mind olyan képességek, amelyekre ma már mindenkinek szüksége van. Közben pedig ott vannak az álhírek, a manipulált tartalmak, a közösségi média algoritmusai által kialakított információs buborékok, amelyek észrevétlenül befolyásolják, hogyan gondolkodunk, mit hiszünk el, és hogyan viszonyulunk a világhoz. A kritikus médiahasználat nem csupán iskolai tantárgy kellene hogy legyen, hanem mindennapi gyakorlat – gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

És miközben mindezzel próbálunk lépést tartani, újabb technológia kopogtat, a mesterséges intelligencia. Az MI már ma is jelen van az életünkben, chatbotok, keresőalgoritmusok, személyre szabott hirdetések formájában, ám valójában még csak az út elején járunk. A mesterséges intelligencia hatalmas lehetőségeket rejt, segítségével hatékonyabb lehet az egészségügyi diagnosztika, okosabb a várostervezés, gyorsabb az ügyfélszolgálat vagy éppen pontosabb az oktatási támogatás. Ugyanakkor a szabályozás, az etikai keretek és az átláthatóság kérdése egyre sürgetőbb. Az információs társadalom jövőjét az fogja meghatározni, hogy sikerül-e az MI-t úgy beillesztenünk a mindennapokba, hogy közben megőrizzük az emberi döntések felelősségét.

A digitalizáció tehát nem befejezett történet, hanem folyamatos változás, amelyet vagy alakítunk, vagy elszenvedünk. A kérdés az, tudunk-e közösen olyan irányt adni neki, hogy a technológia valóban mindenki javát szolgálja.