A boldogságunk kilenctized része kizárólag egészségünkön nyugszik.
Arthur Schopenhauer
Írásunkban felsoroljuk azokat a fájdalomtípusokat, amelyeket nem szabad öngyógyítással kezelni, hanem feltétlenül, halogatás nélkül orvoshoz kell fordulni.
Mellkasi fájdalom (szorítás, zsibbadás, „mázsás teher” érzete), kisugárzással a karba vagy a hasba: igen gyakran a beteg és környezete „elrontott gyomorra” gondol, holott a gyomorbajok a mellkast nem érintik. Két esetre kell gondolni leginkább: tüdőgyulladásra vagy szívinfarktusra (szívrohamra). EKG-vizsgálat nélkül nem lehet eldönteni a diagnózist, ne kísérletezzünk egymagunk.
Erős, hirtelen fellépő szaggató fejfájás, amelyhez hasonlót még nem tapasztaltunk. Lehet, hogy csak arcüreggyulladásról van szó, de gondolni kell agyvérzésre és agydaganatra is.
A hasfájások még a legjobb, legkörültekintőbb orvosokat is komoly próbára teszik, a legtöbb kórházi tévedés a hasfájásokkal kapcsolatos. Lehet vakbél-, epehólyag-gyulladás, hasnyálmirigy-betegség, elfakadt gyomorfekély, bélelzáródás, a cukorbetegség egyik tünete – hogy csak a leggyakoribbakat említsem.
Deréktáji vagy lapockák közötti fájdalom. Dohányzás, magas vérnyomás és cukorbetegség esetében gondolnunk kell a nagyon veszélyes aortadisszekcióra (a főütőér belső falának szakadása), amely sürgős műtétet igénylő betegség.
Erős, szinte tűrhetetlen felsőkar-, illetve lábszárfájdalom jelentkezik. Egy kevésbé ismert veszély, a mélyvénás trombózis valószínűsíthető jele. Ha nem műtik azonnal, életveszélyes állapothoz, tüdőembóliához vezethet.
Bizarr, bizonytalan megjelenésű „sétáló” fájdalom, amely akár valós fájdalomérzet is lehet az idegbetegeknél és a depresszióban szenvedő egyéneknél. Ez a fájdalom, bár reálisan fennáll, nem csillapítható az idegbetegség gyógyítása nélkül.
Főszabályként tartsuk magunkat a következőkhöz: a tisztázott eredetű fájdalmat mindig célszerű csillapítani, míg a tisztázatlan eredetű fájdalom fellépése esetén gyógyszer használata nélkül forduljunk orvoshoz. Az orvosképzésben sokáig nem kapott kellő figyelmet a fájdalomcsillapítás megfelelő érvényesítése a beteg kezelésében, ezért az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1986-tól ajánlott háromlépcsős fájdalomcsillapításra tett javaslata mind a mai napig alapját képezi a korszerű és főleg hatékony, minden gyakorló orvos által alkalmazandó gyakorlatnak. Eszerint minden krónikus fájdalom esetén elsőként alkalmazandók az általános, úgynevezett nonszteroid készítmények. A második fájdalomlépcső során a gyenge, a harmadikon az erős hatású ópioid gyógyszerek alkalmazása indokolt.
Nézzünk egy rövid áttekintést e három csoport legmarkánsabb, nálunk is kapható képviselőiről.
Enyhébb és közepesen erős fájdalmak ellen használatosak a következő nem szteroid (nem ópioid), első fájdalomlépcsőként használt gyógyszerek: Paracetamol, Fenacetin, Panadol, Ibuprofen (Brufen), Diclofenak, Indometacin és az aszpirin, valamint ezek kombinatív gyógyszerei.
A második csoportba, közepes és erős fájdalmak csillapítására már az opioid, azaz a kábító gyógyszerek tartoznak, amelyek kiadását külön rendelet szabályozza. Első vonalban találjuk a Tramadolt (Trodont), egy mesterséges „morfinszerű” vegyületet, kitűnő a közepes és erősebb fájdalmak ellen, nincs kellemetlen székrekedést okozó hatása, mint a többi opioidnak, s önmagában használva nincs hozzászokás. Szintén itt kell említeni a Kodeint, Hidrokodint. Paracetamollal kombinálva az erős fájdalmat is semlegesítik.
A harmadik fájdalomlépcső szerint az erős, kitartó fájdalom ellen indokolt az erős hatású opioid gyógyszerek alkalmazása. Ilyenek: a morfium, petantin, hidromorfin, fentanyl és a fentanylt tartalmazó ragtapaszok. Szakmai szemmel nézve az erős ópioid készítmények közül ma a fentanyl hatóanyagot tartalmazó transzdermális tapaszok jelentik a legkorszerűbb lehetőséget minden daganatos vagy krónikus betegségben szenvedő esetében.
Ma már nemzetközi szinten elfogadott, hogy az opioid terápia beindítása nem az alapbetegség, hanem a fájdalom erősségének függvénye.Tévhit az az elterjedt nézet, hogy e fájdalomcsillapítók fogyasztásakor függőség alakul ki a betegben. A gyógyítok és betegek körében is még mindig észlelhető félelmek a rászokástól, a mellékhatások kiküszöbölhetetlenségéről teljesen alaptalanok. Ha jelentkezik is mellékhatás (székrekedés, aluszékonyság, szédülés), nem befolyásolhat bennünket az adott betegség kellőképpen hatásos fájdalomcsillapító terápiájának beállításakor.
