A fájdalom a legszörnyűbb ura az emberiségnek, még magánál a halálnál is rettenetesebb
(Albert Schweitzer)
Testünk három nagyon fontos tünettel rendelkezik a betegség idejében történő felismerésére. Ezeket mint „vészjósló panaszokat” minden orvos naponta tapasztalja a betegeitől, s ezek voltak és maradnak a jövőben is a betegség felismerésének első és legfontosabb lépcsőfokai. Jegyezzük le ezt a néhány tünetet, nem törekedve ezúttal a gyakoriság és a sorrendbe állítás kérdésével:
1. a fájdalom, 2. az indokolatlan fogyás és 3. az indokolatlan étvágytalanság.
Ezek mellett még igen sok, úgynevezett melléktünet – hányinger, láz, vérszegénység, kimerültség érzete stb. – jelentkezhet, ám az első három jelre minden orvosnak kötelessége a panaszost beható vizsgálat alá vetni. A gyógyíthatatlannak hitt és titulált betegségek abba a csoportba tartoznak, amelyek nem adják a három felsorolt tünet közül egyiket sem, álnokul beférkőznek szervezetünkbe és úgyszólván tünetmentesen rombolják azt. Méltán nevezhetjük őket alattomos betegségeknek. Egyeseket igyekeztem közelebb hozni az olvasókhoz A rák korai tünetei címmel megjelentetett sorozatomban. Ezúttal azonban nem róluk, hanem a „vészjósló tünetek” egyikéről, nevezetesen a fájdalomról szeretnék írni, megosztva embertársaimmal azt a tapasztalatot, amit a szabadkai fájdalomambulancia egyik megalapítójaként gyűjtöttem munkám során.
Ha nem éreznénk fájdalmat, folyamatos életveszélynek lennénk kitéve, egyszer például az égési sebek, másszor a fagyási károk tennének sérüléseket testünkben. Sokan átéltük már (magam is), hogy a fogorvostól hazajövet az érzéstelenítő hatása alatt megharapjuk a nyelvünket. Hallottunk sportolóról, aki fájdalomcsillapító hatása alatt versenyzett s utána hetekig kényszerpihenőre ment. A fájdalom tehát alapvetően egy jóindulatú evolúciós, másodlagosan szerzett sajátosság, ami szervezetünk megóvását és védekezését szolgálja. Ennek felismerése az orvost arra kötelezi, hogy bánjon csínján a fájdalom megszüntetésével, mert elveszítheti a gyógyítás vezérfonalát, aminek súlyos következményei lehetnek a betegre nézve. Ezt a „parancsolatot” – nevezzük orvosi doktrínának – szemünk előtt kell tartani, ha a gyógyítás folyamatában ki-kiütközik egy enyhébb fájdalom szervezetünkben, s az orvos nem reagál megfelelő erősségű gyógyszerrel a panaszunkra. Az előző mondat azonban távolról sem jelenti azt, hogy erős fájdalomérzet mellett kell bármely betegségünket is elviselni, légyen annak eredete akár rákos, akár gyulladásos, akár másfajta kór.
Semmi jót nem teszünk sem magunkkal, sem pedig környezetünkkel, ha némán, megadással tűrjük a fájdalmakat, és nem kérünk orvosunktól segítséget. Ugyanez az elv vonatkoztatható az orvosra is: a fájdalommentes élet az emberi méltóság megőrzésének egyik pillére, ezért számos nemzetközi emberjogi deklaráció, amelyeket országunk is aláírt, a betegség lehető legmagasabb szintű kezelése mellett megköveteli azt, hogy a beteg fájdalommentes legyen, még akkor is, ha valamilyen okból kifolyólag nem fogadná el betegsége gyógyítására az orvos által javasolt terápiát. Alapvető emberi jogról van tehát szó, amelyet orvos el nem utasíthat! Ismétlem: csak a jelzésértékű fájdalommal kell együtt élnünk ideig-óráig, amelyről az orvos tájékoztatja idejében a beteget. A fájdalom helye, jellege, időtartama segíti ugyanis a kezelőorvost a kórállapot pontos meghatározásához szükséges diagnosztikai vizsgálatok kijelölésében.
