Érrendszerünk állapota nagyban meghatározza szervezetünk egészségi állapotát – állítják az orvoslás tudós professzorai. S nem túloznak. Ma már nyilvánvaló, hogy bár az életkor előrehaladtával érrendszerünk és annak központi szerve, szívünk óhatatlanul „használódik”, az érfalak sérüléseit, a szív elhalt, elhasznált izomrostjait szervezetünk több-kevesebb sikerrel képes megújítani.
Teszi ezt az idős, akár a matuzsálemi korig, egy feltétellel: ha hagyjuk, „ha nem teszünk neki keresztbe”, azaz, ha nem halmozzuk gondtalan életmódunkkal a kockázati tényezőket. Gondolok elsősorban a dohányzásra és a nem megfelelő táplálkozási szokásainkra.
Az ütőerek, a hajszálerek, a vénák (gyűjtőerek) hálózatát úgy kell elképzelni, mint a vasúti vagy villamossínek szövevényét, amelyen keresztül minden egyes szervünkhöz eljut az éltető táplálék. De, „nemcsak kenyérrel él az ember” – ezek a jézusi szavak szervezetünk egészségére is érvényesek, a hormonok enzimek, immunitásunk védelmi rendszerének sok száz vegyülete, amelyek a mindennapi életminőségünkért felelősek, a véredényeinken keresztül talál magának utat, a kisujjunktól, az agyunk bonyolult rendszeréig. Az érrendszer legkisebb elváltozása, amelyben lényegi szerepet az érelmeszesedés, az arterioszklerózis játszik, komoly funkciókieséseket hordoz magában. Van bizonyos pótlási képessége – ez vitathatatlan – a megbetegedett érrendszernek, még a legkomolyabb ütőér-eldugulás is orvosolható, ha az első 1-2 órában kórházi ellátást kap a beteg, és ha nem tette teljesen tönkre egy létszükségleti szervét az elzáródásból adódó oxigénhiány, de a rehabilitáció komoly, időigényes orvosi eljárást feltételez, ami hónapokig, sőt évekig eltarthat.
Sajnos, az érelmeszesedés ma már egyre fiatalabb korban támad a fejlett ipari országokban is, mint a naponta bennünket érő stressz hordaléka. Paradoxonként viszont az idősebbek, a hetven év körüliek, a mai orvostudománynak hála, egyre jobban viselik a rugalmasságuktól megfosztott, törékennyé vált érrendszerük betegségeit. Az orvosok ezt azzal magyarázzák, hogy nyugdíjas korban az emberek több időt és gondot szentelnek nemcsak az orvosi vizsgálatokra, hanem lehetőségük van eddigi rohanó, önpusztító életmódjuk megváltoztatására is. Sajnos mindez ma elsősorban csupán a nyugati civilizáció országainak emberére jellemző, habár meggyőződésem szerint a mi kevésbé gazdag és kevésbé gondtalan életünkbe is meg lehetne honosítani egyet-más a nyugati ember viselkedéséből. Legalábbis bizonyos alapfokig, amely idővel teljes mértékű ön-egészségvédelemmé terebélyesedhetne ki.
Nyugdíjasaink közül sokan 30-40 éves, iskolai képzettséggel rendelkező gyermekeiket, sőt – természetellenes módon – azoknak a családját is kénytelenek eltartani nyugdíjukból, s ebben az igyekezetben elfeledkeznek önmaguk hajlott koráról, a hajlott kor betegségcsíráiról, amelyek a természet törvényei szerint ott lappangnak, vagy már rejtetten rombolnak is a szervezetükben, de kis odafigyeléssel az induló baj felfedhető, orvosolható. Az említett pénzügyi paradoxont mi, de úgy tűnik, hogy az ország vezetői sem tudják az elkövetkező években megváltoztatni. A család nyugdíjasa, minden jel szerint még sokáig a családi kör eltartója is lesz, és marad. Ha így van, törődjünk bele, és felesleges háborgással ne romboljuk egészségünket.
Inkább gondoljunk arra, hogy éppen ez a tény – hogy nem csak lelkileg, hanem anyagilag is kötve vagyunk utódaink sorsához – indokolja a fokozott magunkra figyelést, az időszakítást egészségi állapotunk kivizsgálására. A következő folytatásban egy olyan laboratóriumi tesztet ismertetek, amely a lehető legkisebb időráfordítással a legtöbbet mond érrendszerünk, vagy az érthetőség kedvéért fejezzük így ki magunkat: elhasználtságunk állapotáról.
