Ifjú koromban volt egy időszak, amikor órás szerettem volna lenni. A világháború után a középiskolás diákok, fiúk, lányok együtt jártak, egy osztályba. Kezdetét vette nálunk a koedukáció – ezt így nevezik latinul.
A gimnázium harmadik osztályában együtt jártam Edittel. Szép lány volt. Az osztályunkból minden fiú szerelmes volt belé. Én is. Az édesapjának órásműhelye volt a Vasút utcában. Hogy iskolán kívül is Edit közelében lehessek, összebarátkoztam a bátyjával, Józseffel, aki apja műhelyében tanulta a szakmát. Akkoriban sok munkájuk volt az órásoknak. A felszabadító orosz katonák, a „davaj csaszik” ugyanis minden fellelhető órát elvettek tulajdonosaiktól. Amikor elvonult az orosz áradat, az óráiktól megfosztott emberek a régen félretett, meghibásodott óráikat igyekeztek megjavíttatni.
Sok kellemes időt töltöttem Vujkovicséknál a műhelyben. Józseftől a mesterség fortélyait igyekeztem ellesni, miközben Editnek tettem a szépet. Sajnos nem sokáig. József tragikus hirtelenséggel meghalt. Nemsokára Edit is. Elsirattuk, eltemettük őket. Haláluk után még egyszer-kétszer elmentem a műhelybe. Jó volt ott emlékezni rájuk. A műhely falaira akasztott, megjavított faliórák és schotének mérték a végtelen idő múlását. Az órákban időnként megkondultak a gongok és elütötték a negyed, fél és egész órákat. Néha a schwarzwaldi órák egyikéből kiszökkent egy-egy zajos fakakukk. Az üvegszekrényben ébresztőórák ketyegtek. A műhely tele volt mozgással. A megjavított órákba újra élet költözött az órások dolgos keze nyomán. A másodpercmutatók folyamatosan rótták köreiket az órák számlapjain.
Ma már kevés a „felhúzhatós” óra. Elemmel működő elektromos órák jöttek divatba, kvarckristállyal működők. Nem ketyegnek, inkább kattognak, hiszen teljesen üresek. Másodpercmutatóik rángatózva vonaglanak körbe és cifferblatton, ahol már nincsenek számok sem, a legjobb esetben egy-egy pont, vonal vagy ábra. A digitális órákon pedig idegesen villogva jönnek elő a pontos időt jelző számok. Ilyenkor sosem tudom, hány óra van. Én még mindig a mutatók egymás közötti állásából olvasom le a pontos időt. És hallásból, a nappaliszobánk falán függő falióra gongütéseiből.
Csendes napnyugtakor megnyugtat az óra ketyegése. Ilyenkor sűrűn Editre és Józsefre emlékezem, amíg a gongütések dallamos kongása vissza nem ránt a digitális, szürke valóságba
