A kisoroszi Csányi Ferenc bácsi a falu legidősebb embere. 1914. október 14-én született. Határozottan tekint rám. Jól ismeri a famíliámat. Apai őseim Mikék voltak, Romániából települtek át Kisoroszra, én meg szerinte olyan vagyok, mint a nagyinkó: ő is vallásos asszony volt.
De térjünk csak vissza Csányi Feri bácsira! Keresem a szavakat, hogy elmondhassam, mennyi életerő lakozik ebben az emberben. Felbecsülhetetlenül sok. Az Isten segítségébe vetett bizodalma kormányozza: a magyar ember jóságos munkabíró lelkülete és a tapasztalatok, bölcsességek tömkelege van a polyva alatt, amit most kitakar. Ujjaival beletúr az emlékekbe. Képek jönnek elő. Kisorosz csaknem évszázadnyi múltja. Csányi Feri bácsi sokat megélt. És egy hasznos élet, az éber szemek, a közéleti részvétel sok emlékvillanást ad 95 esztendő alatt.
– Öregapám Csányi Illés volt, aki mindig a gangon aludt. Szorgos ember hírében állt. Gróf Tisza Istvántól dicsérő oklevelet kapott, mert jól gazdálkodott és jó bíró volt – mondja Feri bácsi. – Részese a mi családunk a kor történelmének annyi mindenben. Apám unokatestvére, Csányi András például szakaszvezető volt az első világháborúban. Honvéd volt. Nem tudjuk, hol van eltemetve.
– Emlékszem a gyermekkorom egyik sötét napjára. A trianoni békeszerződés idején anyámmal öregapámékhoz akartunk menni, amikor lezárták a Német utcát. És jöttek a francia katonák lóháton és nagy puskával. Becsesen haladtak, akkor még nem tudtam, miért, Nagybecskerekre. Nagykikindáról jöttek, mert ott a kaszárnyát a franciák építették ki nagy gyakorlótérrel. A Monarchia alatt kicsi volt a kaszárnya.
Aztán az inasévekről beszélgetünk. Feri bácsi 1928. szeptember 1-jén állt be asztalosinasnak:
– Zobay Miklós szenthuberti (ma Banatsko Veliko Selo) asztalosmesternél tanultam. Igazi német úr volt: talpig becsületes, pontos munkájú, óriási szakértelmű. Igaz hittel, kölcsönösen tiszteltük egymást. A fia most is ír nekem Németországból – mondja mosolyogva Feri bácsi.
Azután sem szűnik a jókedv. Vidáman meséli, hogy Kisoroszon régen a Csányiakból volt egy szekérre való. Volt Lobogós Csányi Illés, Fekete Csányi János, a „vérszögös”, Huszár Csányi András, Szúnyog Csányi Imre is, aki a harmadik feleségét, Apollóniát Erdélyből hozta, és mindig holdvilágnál egy éjszaka alatt megkötött egy pár zoknit...
Akkor érzem, hogy a sokat megélt kisoroszi „embör” mecénása Csányi Feri bácsi. Sokat fizetett az életnek a megmondásért. A trianoni békeszerződéskor zúgó harangoktól a 20-30-as évek nagy szárazságán át Zichy Ágoston gróf jótéteményéig, a templom 1933-as újjáépítéséig meg az uraság két gőzekéjének fűtéséig, az utolsó kisoroszi pandúr eltemetéséig, az első világégés után sikertelen kisorosziak Argentínából való visszatéréséig, az 1942-es árvízig, amikor a románok „átengedték” a Marost...
Most is békesség az otthona záloga. Élettársa, Berti néni csőregéhez nyújtja a tésztát, és fiatalabbik fia, Csányi Sándor éppen betér hozzá egy kis szemlélődésre.
– Másik fiam, Mihály, Magyarcsernyén él. Pedagógus. Van három unokám, öt dédunokám. Kanadában és Budapesten vannak. Hogy miként élnek? Azt szoktam mondani: ha pénzem van, adok: vegyél kenyeret! Hát így, ilyen egyszerűen.
