Ha összességében szemléljük a dolgokat, a világgazdaság a 2008-as válság óta nem tudta összeszedni magát. Ha pedig a trendeket vizsgáljuk, nem túlzás azt állítani, hogy még mindig nem látszik a fény az alagút végén. Ilyen hosszú idő után már az is kétségbe vonható, hogy egyáltalán alagútban utazunk. A pesszimisták szerint nem alagútról, hanem egyre mélyülő gödörről van szó. Mindenesetre ma már a kifejezetten optimista jövendölések is elhúzódó stagnálásról szólnak. A miénkhez hasonló kis országok mozgástere pedig teljesen beszűkülni látszik. Az ilyen elmaradott, átalakulóban lévő, sok megoldatlan problémát csak maga előtt görgető nemzetgazdaság fejlődése – mint amilyen miénk – jórészt a külföldi piacoktól és a külföldi tőkétől függ. Gyakran hangoztatták a választási kampány hevében, hogy nagy léptekkel közelítünk Európához, és ezt esetenként azzal illusztrálták, hogy amíg az EU gazdasága átlagban alig egy százalékkal fog növekedni, addig mi itt Szerbiában ennél nagyobb, 2-3 százalékos bővülést tudunk produkálni az előttünk álló években. Azokat az országokat viszont, amelyekben 3 százalékot is kissé meghaladó gazdasági növekedést prognosztizálnak, már a „robosztus” jelzővel illetik.
UTOLÉRJÜK EURÓPÁT?
Matematikailag tényleg igaz: ha mi nagyobb ütemben növekszünk, mint az összehasonlítási és utolérési alapul szolgáló EU gazdasága, akkor egyre közelebb kerülünk ahhoz a szinthez. Ha viszont megnézzük ezeket a szinteket és kiszámítjuk, hogy mikor érhetjük el azt a nívót olyan tempóban, hogy az EU például évi átlag 1, a szerbiai gazdaság pedig ennek a duplájával, 2 százalékkal bővül, lehangoló eredményt kapunk. A lemaradást évtizedeken belül sem tudjuk behozni. Emellett azzal is tisztában kell lenni: majdnem teljesen kizárható, hogy minden a felvázolt modell szerint történjék. Gyakran láthatunk „sötét fellegeket” a világgazdaság folyamatosan borongós egén, és ez egy újabb nagy válság előjele is lehet. Ha tehát nem fog minden a tervek szerint alakulni, akkor mondjuk úgy, önhibánkon kívül, de nem tudjuk majd tartani a felzárkózás most „megrajzolt” tempóját. Nagy kérdés az is, hogy tanultunk-e, és ha igen, mennyit az elmúlt időszak hibáiból. Általában ugyanis sajnos nemcsak a külföldi forrásokat nem tudtuk megfelelő módon felhasználni, de a hazai adóbevételeket is rendre sikerült elpazarolnunk. Persze erre azt mondhatná valaki, hogy a pénz nem vész el, csupán másnak a zsebébe vándorol. De ha az ilyen pénzek annyira hatékonyak volnának, most nem itt tartanánk. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ha egy ország belülről nem akar megváltozni, akkor nagyon nehéz kívülről megváltoztatni. Korábban létezett olyan közgazdasági teória, hogy a fejletlenebbek felzárkózása egy idő után automatikusan megtörténik, mivel átveszik a fejlettek technológiáját, újításait, egyben a felfogást is. Ez az elmélet azonban erősen megkérdőjelezhető. Természetesen minden ország önmagában egyedülálló eset, de a történelmi tapasztalatok ma már azt mutatják, hogy a felzárkózás nem megy automatikusan, gyakran hatalmas erőfeszítések és kedvező világgazdasági körülmény közepette sem sikerül.
REZILIENCIA KÉRDÉSE?
Számos elmélet született már arról, hogy mi okozza a világgazdaság jelenlegi állapotát. A gyors változékonyság valószínűleg sokban hozzájárult a mostani helyzet kialakulásához. Az volna logikus, ha a felgyorsuló információáramlás nagyobb biztonságot eredményezne. Ez azonban csak részben van így. Paradox módon a valóságban ennek a fordítottja is igaz: a gyors információáramlás egyben sérülékenységet és ezzel együtt kiszámíthatatlan környezetet is eredményez. Ezért történhetnek váratlan és kiszámíthatatlan események a gazdaság és a politika terén. Bonyolult matematikai modellekkel sem tudjuk megjósolni a jövőt a múlt és a jelen adataiból. Minden folyamatosan változik, és jelentéktelennek tűnő események is olyan tovagyűrűző hatásokat tudnak kiváltani, amikre nem számíthattunk. Ezért aztán a befektetők is jobban meggondolják, mire költik a pénzüket. Ma már szempont, hogy ami esetleg ma jónak, jövedelmezőnek és korszerűnek tűnik, de mire megvalósul, már elavultnak számít. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy manapság az alkalmazkodóképesség fejlesztése az egyik legfontosabb feladat az egyének, szervezetek, cégek, egyesületek, de az államok esetében is. A szakirodalom ezt rezilienciának nevezi, ami rugalmas alkalmazkodási képességet jelent. A rendszerelméletben gondolkodók a rezilienciára a fejlődés egyik legfontosabb tényezőjeként tekintenek. A természetben zajló folyamatokkal is párhuzamot lehet húzni: a különféle ökoszisztémákat folyamatosan érik különféle hatások. Rezilienciáról akkor beszélhetünk, ha a az ökoszisztéma – de lehet az egyén, szervezet, állam vagy regionális szerveződés – hosszú távon olyan rugalmas egyensúlyállapotot képes kialakítani, ami újra és újra stabilizálódik.
