Kerítés

Két-három éve már, hogy telkünk köré kerítést építgetek. Szakaszonként haladok, lassan, ahogy az időskori erőm engedi. Időnként hetekre abbahagyom, mással foglalatoskodom, de mindig történik valami, ami arra hajt, hogy folytassam a munkát. Ezúttal az, hogy néhány kóbor kutya jelent meg az utcánkban, amelyek szabadon besétálhattak az udvarunkba, a szomszéd üres kertjének drótkerítése alatt átbújva, és nemcsak hogy telerandítják a területünket, hanem letarolják a virágoskerteket is. Meg kell védeni magunkat tőlük, és az egyetlen mód, hogy folytassam a kerítés építését.

Szépen kiöntöm a betonalapot, majd az oszlopok közé betonblokkokat ragasztok olyan magasra, hogy a kutyák ne tudjanak átugrani, és lécekkel toldom még meg a kerítés felső részét, hogy esztétikailag is jól nézzen ki. Már amennyire egy falazómesternek állt tollforgató mindezt esztétikailag meg tudja csinálni.
Miközben rakosgatom a nehéz betonblokkokat, eszembe jut egy régi kép, még a múlt század hetvenes éveinek végéről. Barátaimmal európai körútra mentünk, és megálltunk egy svájci ismerősünknél. Két napot ott is töltöttünk. A falucska, ahol él, a hegyekben van, festői környezetben. A házsor mögött hatalmas legelő húzódik az erdőig, a legelőn megszámlálhatatlan tehénnel. Mindkét reggel kolompok hangjára ébredtem, ami angyali csilingelésnek tűnt. A Paradicsomban vagyok, fel kell kelni, mert ébresztenek az angyalok!

Szebbnél szebb házak sorakoztak az utcában. Mindegyiknek az udvara rendezett volt, haragoszöld gyepszőnyeggel borítva, díszcserjékkel, virágokkal díszítve. A fű mindegyik udvarban egyformára volt nyírva, a virágok között nem láttam hervadtakat, nem láttam csúfoskodó, elszáradt cserjéket. Az udvarok, a telkek egymástól térdmagasságú sövénykerítéssel voltak elválasztva. Kapu nem volt, bárki besétálhatott bármelyik udvarba, még a kóbor kutyák is. De kóbor kutyákat nem láttam.

Eszembe jutott egy másik emlék is, szintén a múlt századból, a nyolcvanas évek végéről. Akkor, már újságíróként Koszovóban jártam, ott riportoztam. Kedves, vendégszerető emberekkel beszélgettem, különösen amikor elmondtam, hogy honnan érkeztem, és hogy magyar vagyok. Az albánok szeretik a magyarokat, mert szerették Apponyi Géraldine grófnőt, a nép kedvence volt, és I. Zogu albán király felesége, az „albánok fehér rózsája”. Emléke a mai napig él, még ezek között a zord, magas falak között is, amelyek a koszovói albán otthonokat körülveszik. Átláthatatlan falak ezek, hatalmas vaskapukkal. Az udvarba csak akkor lehetett benézni, ha véletlenül valaki nyitva felejtette a kaput, vagy akkor, ha valakit, ahogy engem is, vendégül látott egy-egy család. Odabenn nincsenek virágok, itt-ott egy-két fa emelkedik a kerítésfal, mondhatnám, hogy erőd fölé. Rendezetlenek az udvarok, tele mindenféle kacattal. A házak is hevenyészve összetákoltak, de bent, ahol az emberek élnek, rend és tisztaság van. A rendet és a tisztaságot az albánok is igénylik, de az évszázados múltjuk tapasztalatai még ma sem engedik meg azt, hogy ezt a rendet és tisztaságot a házfalaikon kívülre is kiterjesszék.

Ezen morfondírozok, miközben rakosgatom a betonblokkokat, miközben a falamat építem. Nem akkorát, amekkorákat a koszovói albánok emelnek, de sajnos akkorát sem, amekkorát Svájcban láttam. Csupán akkorát, hogy megvédjenek a kóbor kutyáktól, de átláthassak a szomszédba, hogy át tudjak köszönni, néhány szót váltani a mellettem lakóval.

A közelemben, a Duna-parton épült nagy villák pénzes tulajdonosai ezt nem tudják megtenni. Kerítéseik az égig érnek, magasabbak, mint az albánoké. Gondolom én, őket is kísértheti a múlt. Vagy talán a jelen?