„Annyi mindent elvesztettél már, míg rád virradt a nap, mikor győzni tudtál. Úgy indultál őszintén, tisztán, de hosszú volt az út, s talán túl sok a sár. Csillag voltál, azt mondják, s nem vigyáztunk rád. Egy lélegzetnyi boldogság, ennyi volt tán, ez volt az élet!” – motoszkálnak a fejemben szűnni nem akaró egymásutániságban, mintha csak az ismétlésgomb lenyomva maradt volna, Homonyik Sándor egykori nagy slágerének sorai, miközben a közösségi médiát elözönlik a fiatal magyarországi színésznő haláláról szóló hírek, az eset kapcsán megfogalmazott szakértői vélemények, a hozzájuk kapcsolódó, utólag már szinte teljesen értelmetlennek tűnő okfejtések meg a megdöbbenést, értetlenséget és sajnálkozást kifejező hozzászólások.
Az egykori szépségkirálynő csaknem negyven évvel ezelőtti halálának híre akkoriban annyira megdöbbentette a közvéleményt, hogy még ma, évtizedekkel később is megannyi elmélet kering az esetről, sokan még most sem értik, hogy a sikerei csúcsán lévő modell, akinek az idézett Álmodj, királylány című dal is emléket állít, miért döntött úgy, hogy véget vet az életének, ugyanúgy, ahogyan sokan nem értik, hogy napjaink sikeres fiatal színésznője miért érezte úgy, hogy elfáradt, nincs ereje tovább küzdeni a mindennapok nehézségei ellen.
A két történet számos kérdést felvet, ugyanúgy, ahogyan a többi hasonló eset is, miértek tömkelege sorjázik a fejünkben, okokat, magyarázatokat, felelősöket próbálunk keresni, miközben nem gondolunk arra, hogy a konkrét eseteken túlmenően mennyire fontos lenne a mindennapjainkban is hangsúlyosabb szerepet szánni a mentális egészség védelmének és a közösségi támogatás erőteljesebb jelenlétének annak érdekében, hogy senki ne maradjon, ne maradhasson egyedül a legnehezebb pillanatokban, mert bár ma már egyre gyakrabban emlegetjük a mentális egészség fontosságát, valójában nem sokat teszünk azért, hogy az ne csupán üres frázisként legyen jelen az életünkben, hanem mind egyéni, mind közösségi szinten a mindennapjaink szerves részét képezze. Pedig ha nemcsak nézni, hanem látni is akarjuk a körülöttünk lévő világot, felismerve az általunk megtapasztalt jelenségek közötti kapcsolatokat és összefüggéseket, akkor különösebb szakértelem nélkül is könnyen megállapíthatjuk, sokféle szempontból aggasztó, hogy mennyi nehézséggel kell megküzdenie a huszonegyedik század emberének, ahogyan az is, hogy mennyire hiányoznak az eszköztárunkból az ezen harcok eredményes megvívásához szükséges megküzdési stratégiák.
Mindezt mi sem támasztja alá jobban annál, hogy egyes felmérések szerint Szerbiában ma már minden ötödik fiatal komoly mentális problémákkal küzd, amelyek közül a leggyakoribb az öngyilkossági hajlam, a depresszió és a szorongás, ráadásul a megkérdezettek csaknem öt százaléka öngyilkossági tervet is készített, vagy öngyilkossági kísérletet is elkövetett már. Ha távolabbra tekintünk, akkor sem rózsás a helyzet, hiszen a minap nyilvánosságra hozott adatok szerint világszerte több mint egymilliárd ember küzd mentális problémákkal, amelyeket ma már a hosszú távú rokkantság egyik vezető okaként tartanak számon, ráadásul amíg a magasabb jövedelemmel rendelkező országokban az érintettek mintegy ötven százaléka részesül megfelelő ellátásban, addig az alacsonyabb jövedelműekben ez az arány kevesebb mint tíz százalék.
Különösebb magyarázat nélkül is érezhető, mennyire kétségbeejtők és elszomorítók a statisztikai adatok, amelyek arra ugyan alkalmasak, hogy felhívják a közvélemény figyelmét egy-egy társadalmi jelenségre, mégsem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az ilyen jellegű problémák sokkal mélyebben gyökereznek annál, mintsem hogy puszta számadatokként tekinthessünk rájuk. Az emberi életet ugyanis sohasem szabad puszta számadatként kezelni, mert minden emberi életnek emlékeztetnie kell bennünket arra, hogy mennyi befejezetlen történet szakadhat meg, mennyi kiaknázatlan lehetőség illanhat el, mennyi beteljesületlen álom hiúsulhat meg egyetlen röpke pillanat alatt, ha nem figyelünk oda eléggé egymásra, ha nem vesszük észre, hogy a kimondatlan szavak, a megjátszott gesztusok és az erőltetett mosolyok mögött mennyi keserűség, mennyi fájdalom és mennyi titok rejtőzik. A háttérben meghúzódó okokat azonban, bármennyire is késztetést érzünk rá, ha időben nem tettük meg, utólag talán már értelmetlen fejtegetnünk. Marad a megdöbbenés, az értetlenség, a sajnálkozás meg a lenyomva felejtett képzeletbeli ismétlésgomb hatására folyamatosan a fejünkben motoszkáló dal, amely – kedveljük vagy sem – talán még ma, csaknem négy évtized után is kifejezőbb a szavainknál: „Játszottál, és játszottak veled. Sok gyöngyként pergő szó, hamis bók hová lett?! Lásd, önmagad is elveszítetted, még azt is feledted, hogy szerettél, s szerettek! Ránk nézel egy fényképről, a szemed titkot rejt; egy titkot, melyet többé már nem sejthet meg, nem fejt meg senki…”
Nyitókép: Pixabay
