Összegöngyölt fehér anyag púposodott előtte. Ivan lassan széthajtotta, a textilről lehulló por aprókat pattant a laminált padlón. Nem tudta eldönteni, hogy hálóköntöst vagy menyasszonyi ruhát tart a kezében, gyorsan visszaejtette, és a mesterhez fordult magyarázatért. Az öreg kőműves a hosszanti lyukra bökött, és csak ennyit mondott: kémény. Egy régi füstcsőnyílás került elő, ez okozta a repedést. Vera félbeszakította, és tisztázta, hogy az üreget ruhakupacokkal bélelték ki, egyebek között ezzel a bizarr darabbal, benne pedig fóliába csomagolt iratok és fényképek voltak. Ivan továbbra is értetlenül nézett, de az öreg csak legyintett, nem ez az első eset, hogy ilyet lát. Végül nyugtázta, hogy az ő munkája mára véget ért, a befalazás egy következő kör lesz.
Ivan nem hitte, hogy a fal valaha hibátlanná és simává válik, de felesége jellemétől távol állt, hogy apátiába zuhanjon, továbbra is gyakorlatiasan közelítette meg a helyzetet, és mivel úgy gondolta, az éjszakai műszak előtt eleget cipekedett, határozottan megkérte Ivant, hogy a falból kihalászott kacatokat tömje bele a kukába, így mire holnap hazaér, mindez már a szeméttelepen lesz.
Ivan lassan leguggolt a kupac mellé. A por máris felkúszott az orrába, ingerelte a torkát, de leginkább a rég halott öregasszony, Júlia néni átka dühítette, hogy még mindig rajtuk van ezeken a kacatokon keresztül. Az anyja és az apja beteges ragaszkodásainak nyomasztó emlékei törtek fel benne. A szülői házban a halott felmenők kabátjai évtizedeken át porosodtak a fogason, a bútorok egytől egyik kopottak és dohosak voltak, de soha nem cserélték le őket, sőt mikor fenntarthatatlanná vált a ház – amelynek szó szerint minden szeglete a múlt súlya alatt omladozott –, sértésnek vették, ha valaki az eladást tanácsolta nekik. Végül adósságba merültek, csak hogy fenntartsák azokat a téglákat és falakat, amelyeket, úgy tűnt, mindennél és mindenkinél jobban szerettek. Ivan legalábbis így érezte, hiszen gyermek- és fiatalkorának tárgyait folyamatosan kiszorították a régmúlt becsontosodott lomjai, és ez látszólag nem zavarta a szüleit, szívfájdalom nélkül pakolták a padlásra, majd tüzelték el az ő holmijait. Emlékszik, egy bőröndnyi könyvvel és néhány ruhával hagyta el a szülői házat. Azóta még ha érezte is az űrt, hogy semmilyen személyes tárgya sem maradt, irtózott attól, hogy valaha is eltegyen bármit magának. Most pedig itt van az új ház, távol a szülei berögződéseitől, egy saját birodalom, amelyben azt tart meg vagy dob ki, amit szeretne, és mégis egy már nem létező asszony szemétté vált emlékei terpeszkednek a falban. Dühösen a szemetesbe dobta a viharvert textileket, elsőként a menyasszonyi ruhára hasonlító darabot. Amikor azonban az iratok következtek, megmagyarázhatatlan kíváncsiság támadt benne. Arra jutott, átlapozza őket, hiszen ha már eddig kísértette, hátha megtud belőlük valamit Júlia néniről.
Óvatosan széthajtotta az első megsárgult lapot. Nem régi számlák vagy hivatalos papírok hullottak elő, hanem családi fotók, gyermeki firkák, számára ismeretlen nyelven íródott szövegek, bizonyítványok és gondosan eltett születési kivonatok, amelyeken Júlia néni anyaként volt feltüntetve. Valószínűleg azoknak az utódoknak a régi dokumentumai, akik a szomszéd elbeszélése szerint a tájára sem néztek a háznak évtizedek óta. Micsoda fordítottja ez az ő életének, gondolta.
Sokáig ült a papírok fölött, érezte a porlódó lapok nehéz ürességét. Hosszú éveken át menekült mások emlékeitől, most viszont mintha ragaszkodni kezdene valamihez, ehhez a köteghez, amihez semmi köze sincs, mégis a magáénak kezdte érezni. A repedés a falon és ezzel együtt a ház mintha most vált volna igazán a sajátjává. Visszacsúsztatta a papírokat a zsákba, és félretolta a szemetest. Vera majd fintorog, de nem bánta.
Nyitókép: Pixabay
