Elfogadta a szerbiai képviselőház azt az új igazságügyi törvénycsomagot, amelyet sokak szerint már eleve furcsamód egy képviselő, a hatalmi Szerb Haladó Párt parlamenti tagja, Uglješa Mrdić terjesztett be. Az a Mrdić, aki korábban éhségsztrájkot is folytatott az igazságszolgáltatás hiányosságai miatt, éppen akkor, amikor az egyetemistamozgalmat támogató Dijana Hrka, az egyik újvidéki áldozat édesanyja is ezt tette. Sokáig arról szóltak a hírek, vajon az államfő aláírja-e majd ezeket a törvényeket, vagy színjáték az egész parlamenti vita, a múlt hét végén azonban nem maradt találgatásra okot adó tény, Aleksandar Vučić ugyanis aláírásával véglegessé tette a Mrdić-jogszabályokat. Világossá vált tehát az, hogy nem csupán rövid lejáratú politikai vitáról van szó, nem parlamenti valóságshow-ról, hanem olyan változtatásokról, amelyek hosszú időre meghatározhatják az igazságszolgáltatás és a politikai hatalom viszonyát Szerbiában.
Pixabay
A törvények körül azonnal éles törésvonal rajzolódott ki a hatalom és az ellenzék tábora között. A kormányoldal érvelése szerint a jogszabályok célja az igazságszolgáltatás „hatékonyabbá tétele”, az eljárások gyorsítása, valamint a rendszer „megtisztítása” a belső visszásságoktól. A hatalom szerint a változtatások nem gyengítik, hanem éppen megerősítik a jogállamot, mert világosabb felelősségi viszonyokat és ellenőrzési mechanizmusokat vezetnek be, átláthatóságot teremtenek. Az igazságügyi reformot a kormány a modernizáció elkerülhetetlen lépéseként mutatja be, amely nélkül Szerbia lemaradna a régióban. Az ellenzék és a tiltakozó egyetemisták viszont egészen másképp látják ugyanezt a csomagot. Szerintük a törvények a bírói és ügyészi függetlenség rovására erősítik meg a végrehajtó hatalom befolyását, különösen a kinevezések, az előléptetések és az eljárások területén. Kritikusok arra figyelmeztetnek: ha a bírák és ügyészek egzisztenciális és szakmai sorsa politikai döntéshozók kezébe kerül, akkor az igazságszolgáltatás óhatatlanul öncenzúrába menekül. Ebben az olvasatban tehát már korántsem reformról, hanem a hatalom önvédelmi reflexéről lehet inkább beszélni.
Ebbe a kezdetben sokak által belpolitikainak hitt konfliktusba kapcsolódott be az Európai Unió is, amelynek reakciói az utóbbi időben egyre megszokottabbnak számító kemény hangot ütöttek meg. Brüsszelből egyértelmű jelzések érkeztek arról, hogy az új törvények veszélyeztetik a jogállamiság alapelveit, különösen a bíróságok és az ügyészség függetlenségét. Uniós tisztségviselők nem csupán aggodalmukat fejezték ki, hanem visszalépésként értékelték a jogszabályokat, és azok felülvizsgálatát sürgették. A kritika nemcsak a tartalomra vonatkozott, hanem az elfogadás módjára is: a gyorsított eljárásra és az érdemi szakmai egyeztetés hiányára. A hatalom ezeket a kritikákat vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta, vagy a színes forradalom részeként ábrázolta a megszokott médiafelületeken.
Mindez különösen élesen hat annak fényében, hogy Szerbia hivatalosan továbbra is az Európai Unió felé igyekszik. A csatlakozási folyamat viszont évek óta döcög, és egyre többen kérdőjelezik meg, mennyire őszinte ez az elköteleződés. Igaz, hogy a stagnálásért nyilván nem lehet csak az egyik felet okolni. A jogállamiság és az igazságügy függetlensége viszont köztudottan a tárgyalások egyik kulcsterülete, így minden olyan lépés, amely ezen a téren visszalépésnek tűnik, közvetlenül gyengíti Belgrád hitelességét Brüsszel szemében.
Nem véletlen tehát, hogy a törvények elfogadásával szinte egy időben a kormány bejelentette: operatív munkacsoportot hoz létre az uniós csatlakozással kapcsolatos feladatok koordinálására. A lépés sokak szerint inkább tűnik kommunikációs ellensúlyozásnak, mint valódi stratégiai fordulatnak. Mintha a kormány egyszerre próbálná bizonygatni Brüsszel felé reformszándékát, miközben belpolitikai szinten olyan döntéseket hoz, amelyek éppen ezt az eltökéltséget ássák alá: az ovis osztályzás módszere juthat eszünkbe – ha kaptunk egy fekete pontot, illett igyekezni, hogy azt gyorsan egy pirossal toldjuk meg. Szerbia továbbra is lavírozni próbál az Európai Unió elvárásai és a belső hatalmi logika között. A jogállamiság nyelvét használja, miközben annak tartalmát, legalábbis nem szorosan hatalmi szemmel figyelve, egyre inkább kiüresíti, kritikák tárgyává teszi. Ez a kettős játék rövid távon politikai stabilitást hozhat magának a kormánynak, hosszú távon azonban az intézmények iránti bizalom további eróziójához és az uniós perspektíva további elhalványulásához vezethet.
Különösen rosszul festett ezzel kapcsolatban a törvények beterjesztőjének egyes médiumokban bemutatott kijelentése. Uglješa Mrdić nyilvánosan mondta ki, hogy az igazságügyi törvények egyik fő célja az államfő és a kormánytagok védelme az esetleges büntetőeljárásokkal szemben, hiszen a „színes forradalom kiötlőinek ez a végleges szándéka”. A jogszabályok már nem pusztán vitatható reformok, hanem a politikai önvédelem nyílt eszközei, ha tényleg ez volt a cél.
Beta
Azt már megszoktuk, hogy idehaza mindennek két olvasata van. Mindkettő államrombolással vádolja a másik tábort. Az uniós csatlakozás fényében a kérdés innentől nem az, hogy mit gondol erről a hazai közvélemény, hanem az, hogy Brüsszel milyen jutalomban részesít majd egy olyan országot, ahol saját meggyőződése szerint az igazságszolgáltatás törvényi átalakítását esetlegesen saját sérthetetlenségének szavatolására használja a vezetőség, meg úgy általában, inkább vissza-, mint előrelépked.
Nyitókép: Pixabay
