Akkoriban, valamikor a 23. század derekán már szinte alig-alig éltek emberek a kisebb településeken. Ezek egyfajta rezervátumoknak számítottak, ahol legfeljebb néhány tucatnyian tengődtek olyan körülmények között, amelyeket a technológiai fejlődés már régen, évszázadok óta maga mögött hagyott. A hébe-hóba oda látogatók elmondása szerint az ilyen helyeken – majdnem teljesen kiürült falvakban és tanyákon – élő visszamaradott emberek nem voltak hajlandóak lépést tartani a haladással, nyakasan ragaszkodtak régi, elavult szokásaikhoz és életmódjukhoz, és olyan hiedelmekről beszéltek az arra tévedőknek, amelyeket egy modern, felvilágosult ember legfeljebb jóindulatú mosollyal nyugtázhatott.
Az idő és a társadalom előrehaladtával végül ezek az emberek, mivel nem tudtak és nem is akartak együtt mozogni a civilizált életmóddal, és annak vele járó feltételeit, igényeit sem teljesítették, fokozatosan jogi értelemben is a társadalom peremére kerültek. Például nem akarták elfogadni a digitális-virtuális valóság szükséges életjobbító lehetőségeit vagy az új erkölcsi és az életberendezkedést érintő eszmei áramlatokat.
Eleinte konfliktusokat okozott a párhuzamos társadalmuk, még úgy is, hogy a kívülállók létszámát nagyon alacsonyra, egyre alacsonyabbra becsülték a szociológusok. Mivel nem voltak hajlandóak beilleszkedni, az államhatalom egy ideig erővel próbálta rávenni őket az új világ elfogadására. Ezt a folyamatot nevezték megtérítésnek, bár a rendelkezés kritikusai inkább megtérítési kísérletek hamvába holt próbálkozásaiként gondoltak rá. Ugyanis az önkéntes kívülállók közül gyakorlatilag mindenki erős meggyőződéssel vallotta, hogy vagy úgy akar élni, ahogy eddig, vagy inkább sehogy. A megtérítés nem túl hosszú időszaka alatt emiatt történtek elég súlyos határátlépések is, egyesek szerint olykor haláleset is előfordult kényszer és erőszak alkalmazása miatt, bár azok szerint, akik ezt tagadják, csak arról volt szó, hogy néhány önkéntes kívülálló a saját életét oltotta ki a nyomás alatt, nem pedig erőszakos halált szenvedett.
Bárhogyan is történt, bizonyos idő után a hatalom letett arról a szándékáról, hogy legalizálja a kívülállók világát. Hiszen úgyis csak maroknyian maradtak a lüktető, intenzív, szédületesen gyors és komplex életet övező elvadult, kietlen tájakon. És egyébként is jelentéktelenek voltak, szinte semmi hatásuk nem volt a modern élet száguldó alakulására. Itt-ott ugyan felmerült bizonyos különc értelmiségi körökben, hogy talán nem kellene teljesen megfeledkezni a kívülállókról, és esetleg még tanulni is lehetne tőlük, mert a változás túl sebes. Ezek a különvéleményen állók egyfajta szent őrülteknek tartották a távoliak társadalmát, ám hangjuk csak nagyon ritkán hangzott fel, nyilvánosan még kevesebb teret kaptak, épp ezért elhanyagolhatónak számítottak, míg végül teljesen el nem hallgattak.
A döbbenetes eset már jóval ezután történt. A külvilágot figyelő ún. természetőrök az egyik legnagyobb kívülállótelep közelében lettek figyelmesek a hatalmas füstre, amely sűrűn, feketén az égig gomolygott. Mire a hatóságok kelletlen kötelességvégzésből a helyszínre értek, már csak a tényeket tudták megállapítani. A telep melletti tágas, füves puszta és a szomszédos liget teljesen leégett, ami nem számított komolyabb kárnak, hiszen ezeket a területeket régóta nem használták semmilyen gazdasági célra. Az eset borzalmas részleteire azonban csak a későbbi vizsgálódás során derült fény. A pusztát szénné égett, koromfekete emberi maradványok borították. A becslések szerint több százan, akár ezren vesztették életüket a tűzvészben, vagyis az addig életben maradt kívülállók túlnyomó része, talán egésze.
Elfogadható magyarázat nem született. A közbeszédben a találgatások balszerencséről, véletlenről szóltak, mások szándékos gyújtogatást emlegettek. S olykor-olykor azt is hallani lehetett, amit csak halkan, félve emlegettek a legbátrabbak. Hogy talán már nem akartak élni. Talán már nem akartak élni ebben a világban.
Nyitókép: Pixabay
