Megállni ér!

Az utóbbi hónapokban egyre többször találkozom a slow living kifejezéssel az interneten. Eleinte legyintettem, újabb divatszó, amelyet influenszerek és lifestyle-oldalak dobálnak, aztán valahogy mindig visszaköszönt. Mintha a világ zajában valaki folyton azt súgná, hogy figyeljünk az élet finom ritmusaira. És most már azt hiszem, ez nem véletlen.
A slow living története egészen a 80-as évek végéig nyúlik vissza, amikor az olasz Carlo Petrini a gyorséttermek ellen tiltakozott, és elindította a Slow Food mozgalmat. Az üzenet egyszerű volt. Az étkezés nem csupán a test fenntartásáról szól, hanem az élvezetről, a közösségről és a tudatosságról. Innen született az egész életmódra kiterjedő gondolat, ami arra ösztönöz, hogy a mindennapokban is lassítsunk, és ne hagyjuk, hogy a rohanás irányítsa az életünket.
Gyermekvállalás előtt gyakran éreztem, hogy nincs időm. Mindent csináltam egyszerre, mintha állandóan gyorsító gombot nyomtam volna meg. Reggel a kávé mellett már e-maileket olvastam, a buszon a vacsorát terveztem, közben a telefon képernyője irányította az egész napomat. Mai szemmel visszanézve rájövök, hogy valójában volt időm, csak nem tudtam élni vele. Ma már tényleg ritka, hogy jusson magamra pár nyugodt perc. És ezt nemcsak érzem, de látom is. A gyors világ és a gyermeknevelés mellett tényleg kevés a tér a valódi önmagamra.

A kislányom tizenöt hónapos, és vele minden nap lassul. Ha játszik, figyelnem kell. Ha sétálunk, nem rohanhatok. Ha nevet, nem ellenőrizhetem az órát. Minden apró mozdulata, minden kis botlása, minden új szó egyfajta ritmusra hív. Furcsa módon minél többet figyelek, annál több minden történik körülöttem. A csend, a figyelem, a jelenlét apróságai olyanok, amiket előtte észre sem vettem. Néha egyszerűen csak állunk a parkban, és nézem, ahogy a szél rángatja a leveleket, vagy hallgatom, ahogy a kislányom kacag, miközben egy új szót próbál kimondani. Ezek a pillanatok emlékeztetnek rá, hogy az élet nem a menetrendről és a határidőkről szól, hanem a jelen élvezetéről.
Véleményem szerint a slow living nem csupán divathóbort. Az állandó rohanás, a multitasking és a digitális zaj miatt könnyen elsiklik az ember a valódi pillanatok fölött. A slow living arra tanít, hogy a legértékesebb dolgok gyakran a lassúságban rejlenek. Nem kell teljesen lemondani a telefonról, de érdemes tudatosan figyelni. Egy kávé illata, egy séta a parkban, a levelek zizegése vagy a gyermek kíváncsi tekintete mind olyan apróságok, amik emlékeztetnek a jelenre.
Humorosan fogalmazva, a slow living olyan, mintha lassított filmben próbálnám elkapni az életet. A telefon pittyeg, a hírek áradnak, a világ forog, és én ott ülök a kávém mellett, figyelem, hogyan hullik le egy falevél, vagy hogyan próbál egyensúlyozni a kislányom egy apró kavics mellett. Vicces, de tanulságos. A gyorsaság őrület, a lassítás túlélés. 
Apró szokásokkal kezdődik. Egy tudatos perc, amikor nem multitaskingolunk, egy séta, amikor nem a cél felé rohanunk, vagy egy étel, amelyet lassan fogyasztunk el. Nem a gyorsaság a cél, hanem az élmény, a figyelem, a jelenlét. A világ nem áll meg, de legalább mi megtanulhatunk lélegezni a saját ritmusunk szerint. Még egy kis humorral is bőven jobb az élet, ha megengedjük magunknak a lassítást, még ha csak öt percig is a napunkból.
Összességében úgy gondolom, hogy a slow living nem luxus, nem életmódtrend. Lassítani életmentő, főleg a mai világban, amelyben a gyorsaság szinte kötelező. És bár minden nap új kihívás, megtanultam, hogy van választásom.