2024. július 15., hétfő

Legédesebb vétkeink forrása

Szeretem, ha egy film meglepetést okoz, ha nem egy jól bevált sablon szerint épül fel, ha kibillen csak egy picit is a sorból. Emlékszem, pont így jártam a Csokoládé című filmmel, amiről a stáblista alapján annyit azért feltételeztem, hogy egy semmilyen romantikus vígjátéknál azért többet fog nyújtani. Kellemesen fűszeres meglepetés volt: keserédes, mint az étcsoki, könnyed, mint a szuflé és kellően kalóriadús.

Július 7-e, a csokoládé világnapjának apropóján nem filmelemzés a célom, viszont a téma kapcsán ez volt az első, ami a fejembe tolakodott és azóta sem engedett el. A történetnek hiteles hátteret ad a múlt századközépi francia kisváros, amelynek lakói a kor szelleméből adódó folyamatos képmutatásban, érzelmeik elnyomásában és a megkeseredett, önkényes elöljárójuk generálta félelemben élnek. Ebbe a közegbe érkezik a főhősnő, aki titokzatos csokoládéboltjában mindenki számára talál személyre szabott finomságot, s ekkor a félelem alá szorított érzések, elfojtott vágyak szenvedélyes csatába kezdenek az érzékek felszabadító és ellenállhatatlan erejével. A történetet voltaképpen akármelyik korba, bármely kisközösségbe helyezhetnénk, hiszen a cselekmény mozgatórugója és tényleges főszereplője az életörömöt szimbolizáló csokoládé, amelynek egy idő után már senki nem tud és nem is akar ellenállni. A csokoládé az ellenállhatatlan csábítás, felszabadító öröm, és igen, a bűntudat forrása is mind a mai napig.

A szó, írja a Wikipédia, az azték indiánok xocolātl (ejtsd: sokolátl) szavából került át a világ legtöbb nyelvébe, így a magyarba is. Őshazájában az istenek italaként fogyasztották a kakaóbabból készített italt, az odaérkező spanyol konkvisztádorok ‒ akik révén az egész világ megismerkedhetett ezzel a csodálatos alapanyaggal ‒ úgy vélekedtek, egy pohárnyi egész napra felfrissíti a katonát. Annak ellenére, hogy a kakaóbabból készült termékek inkább kellemetlenül keserű ízvilágot képviseltek, a 19. századi Európában a gyógyszertárak kínálatában is szerepeltek, mint közismerten kedélyjavító, élénkítő hatású termékek. Az optimális csokoládéreceptet tudományos alapon a Francia Akadémia határozta meg 1687-ben. Ebből alakult ki máig neves gyártók keze nyomán a jelenleg is ismert és imádott csokoládé, illetve a csokoládék, hisz van belőlük annyiféle és fajta, hogy talán csak Gombóc Artúr nem unná meg a sorolásukat.

Persze nem csak ízben és formában, de minőségben is jócskán eltérnek egymástól a csokoládék. Azt ma már tudjuk, hogy a minőség fokmérője a cukor és a kakaótartalom, mégpedig előbbiből minél kevesebb, utóbbiból minél több arányban. Azt viszont ismét csak a világhálón kutatva tudtam meg, hogy a legfontosabb minőségjelző egy csokoládé esetében, ha kakaóvajat is tartalmaz. Ez a nagyon drága alapanyag a kakaóbabban megtalálható természetes zsiradék, melyet a kakaómasszából vonnak ki egy hidraulikus prés segítségével. Jogilag nem is nevezhető csokoládénak, csak bevonónak az az édesség, amely nem tartalmazza ezt az alapanyagot, márpedig a legtöbb táblából kispórolják, és más növényi eredetű zsiradékkal pótolják. A felsoroltakon kívül a jó minőséget jelzi az is, ha minél rövidebb egy termék alapanyagokat tartalmazó listája. Természetesen az sem elvetendő, ha maga a kakaóbab kiváló minőségű, esetleg organikus termelésből származik, ha az általunk vizsgált édesség a jóval lágyabb ízű nádcukrot tartalmazza kristálycukor helyett, vagy a glikémiás indexet nem növelő stevia, esetleg kókuszpálmacukor kerül bele. Van már piaca az alternatív tejpótlókkal készült csokoládéknak is, az ínyencek pedig szívesen kóstolják a kecske-, juh- vagy éppen tevetejből készült változatokat is.

A józan paraszti ésszel vásárolgatók számára azonban a legmegbízhatóbb minőségi mutató a csokoládé esetében is az ár, hiszen az értékes, kézműves, organikus, vagy fair trade (méltányos kereskedelem) termelésből származó termékeknek mindenhol borsos az ára. Mivel pedig országunkban a minimálbér továbbra is messze elmarad a minimális fogyasztói kosár értékétől, inkább az a kérdés, kerül-e egyáltalán csokoládé a szatyorba, nem pedig az, hogy milyen. A közvetlen környezetemet vizsgálva, azt kell mondanom, hogy infláció ide, alacsony fizetések oda, a csoki igenis fontos szereplője a mindennapjainknak, hiszen legtöbbünk számára a csokoládé jelenti a jutalmazást, akár magunknak, akár gyermekeinknek szánjuk. Ott van e mögött a biológiai magyarázat is, hisz a csoki a többi édességgel és a benne lévő jelentős cukormennyiséggel együtt hirtelen emeli meg a vércukorszintet, így az agyban termelődő, az elégedettség érzését keltő szerotoninszint is gyorsan emelkedik. Gyorsan szerez örömöt, de hatása gyorsan el is múlik, ezért aztán hamarosan újból szükségünk lesz az édes érzésekre, s ha nem szabunk határokat, nagyon gyorsan az édes bűnözés ördögi csapdájába kerülhetünk, ami után a plusz kilókon kívül az állandó bűntudat, nem ritkán depresszió, sőt akár egy kellemetlen függőség is állandó társunk lesz. S még rosszabb, ha a mi figyelmetlenségünk következményeként a gyerekeink kerülnek ilyen helyzetbe. Mind a felnőtt-, mind a gyermekkori elhízás fejlett társadalmunk népbetegsége, és sajnos legtöbb esetben az életmód, illetve a nem megfelelő táplálkozási szokások tehetők felelőssé érte. 

Véletlenül sem szeretnék pálcát törni senki felett, hisz egy olyan fogyasztói társadalomban, ahol szinte a szánkba tömik mindannyiunk titkos, vagy nem titkos örömforrását, ember, gyerek, vagy szülő legyen a talpán, aki az édes bűnöknek ellen tud állni, megálljt tud parancsolni. Jómagam a szerencsések közé tartozom, hisz a csokoládét csakis a jó, házi készítésű sütemények adalékaként kedvelem, de úgy aztán minden formában és mennyiségben. Mivel azonban hadilábon állok az idővel, ritkán kerül az asztalra általam is kedvelt formában a csokoládé. Sajnos, vagy szerencsére nehezen veszem rá magam, hogy egy egyszerű sütit összedobjak akkor is, ha a kamrában rendszerint minden alapanyag adott. A csokoládét kivéve. Annak ugyanis (családtagjaimnak hála) rendszerint lába kél, mire a sütikészítés sorra kerül.
 

Nyitókép: Pixabay